Visszakozz!... Frontnapló (1942-43)

Előszó

A történetírás nagyon sok mindent elmondott már Magyarország második világháborús szerepéről, különösen a kül- és belpolitikáról, gazdaságtörténetről. A nagy tömegek valóságos háborús élményeiről, a magyar társadalom különböző rétegeinek a háborúval való tényleges találkozásáról annál kevesebbet. Az utóbbi években - különösen mióta néhány visszaemlékezés, dokumentumregény jelent meg volt katonatisztekről és tisztektől - egyre gyakrabban hallottuk, hogy a katonák sem beszélhették ki magukból emlékeiket, pedig az első világháború után a frontot megjárt férfiak élménye évtizedekig meghatározója volt a beszélgetéseknek. Ez most sem lehetett másként, de mintha ez most nem történhetett volna meg nyíltan. Fontos dolog ez a természetes kibeszélés még akkor is, ha tudjuk, hogy Magyarországon a második világháború alatt az akkori lakosság alig 2%-át tették ki a frontkatonák, megkínzott munkaszolgálatosok, akiknek tapasztalata nem volt általános tapasztalat. Mégis... A háborút átélt lakosság döntő többsége nem volt hős, sem fasiszta, vagy Hitler-barát, csak egyszerű ember, aki félt, aki végezte a dolgát, vagy amit annak vélt. A 2. Magyar Hadseregben a katonák nagy része sem cselekedett másképpen. Miért nem mesélhetnék el az élményeiket? - Már annál is inkább, mert ezeknek az élményeknek a kibeszélése nem szül és nem is szülhet új legendákat, inkább csak bizonyos görcsöket old fel, amelyek még ma is hatnak a társadalomban. Az a tény - hogy 1943. január 12. és február 9. között 1000 km-rel a magyar határtól keletre, a 2. Magyar Hadsereg 40000 katona esett el, 70000 súlyos sebesült és fogságba esett honvéd munkaszolgálatos tűnt el - indokolja, hogy egyszerű munkás-, paraszt-, iparosemberek háborús dolgairól nyíltan beszéljünk, hiszen ebben a fegyverzetrendszerektől terhes világban az ő átélt, megszenvedett élményei visszatarthatják a ma emberét egy hasonló, a múltnál sokkal pusztítóbb, egy elképzelhetetlen, rettenetesen nagy őrültségtől.* Századunk két világháborúja az emberi történelem legnagyobb méretű tömeggyilkossága volt. Dermesztő esetként szokták idézni az 1916. évi somme-i áttörési kísérletet, ahol három-négy hónap leforgása alatt 1,2 millió halott maradt a csatatéren. A fölszabdalt, szétroncsolt földön valóságos hullahegyek emelkedtek. Azután mintha az emberi gonoszság is versenyt futna az idővel: a következő háborúban mindezt többszörösen felülmúló hekatombák keletkeztek. Sok, nagyon sok a mi sírkeresztünk is. De vajon tudjuk-e, hogy mennyi? Netán Európa népei közül csak éppen mi feledkeztünk volna meg a halottainkról? Vissza