Előszó
Miért írok verset?
Mert kellően keserű vagyok, néha talán jobban is a kelleténél. Aztán lassan hozzám lopakodik egy szó, megérint, formálom, játszom vele, magamhoz szelídítem, társakat keresek...
Tovább
Előszó
Miért írok verset?
Mert kellően keserű vagyok, néha talán jobban is a kelleténél. Aztán lassan hozzám lopakodik egy szó, megérint, formálom, játszom vele, magamhoz szelídítem, társakat keresek neki. Én csak úgy lehetek férfiként anya, ha írássá fogan bennem a megfigyelés, ilyenkor nógatni kezd a toll, és biztat a tiszta papírlap. Olyan ez valóban, mint egy gyönyörűséges, váratlan ölelkezés.
Túlon túl bolond a jelen világa, egyre kevésbé kedvemre való. A vers amolyan fészek-menedék. Fontos szavakat foszt meg tartalmától az idő. Olvastam, mennyire számos és fájdalmas kór hazánkban a csontritkulás. Én ugyanilyen kínzónak érzem a szóritkulást.
Annyira kevés az igazi katarzis. Talán még megdöbbenünk, rácsodálkozunk riadtan egy-egy szörnyűségre, aztán siettetjük a feledést, mintha mi sem történt volna. Aggaszt ez a mai falanszter, s jobban az, hogy magunk teremtjük önmagunknak.
Örülök, hogy pedagógus vagyok. A felnőtthajsza, a tömérdek igaztalanság, igazságtalanság a gyermekek közelsége nélkül szinte elviselhetetlen. Minden rettent, ami álságos, riaszt a közöny: Dante poklában is kitüntetett hely jutott a közönyösöknek. Döbbenten figyelem az eszeveszett Mammon-hódolatot, a hajdani ember-kapcsolatok szaporodó hiányát.
A verset szellemi pajzsként tart(hat)om elém. Tüze fékezi a locsogást, harmata zabolázza a rossz tüzeket.
Írok, mert jó kölcsönadni a gondolataimat úgy, hogy visszakérni soha nem kívánom őket. Másoknak, másokért fogalmazok, és persze a saját örömömre is. Számomra nélkülözhetetlenül fontos ez az öröm. Ez tartja mederben az én folyómat, s ha néha kicsordulok is, ez segít elviselni a parton vergődést.
Vissza