Virrassz velem

Előszó

Részlet a könyvből:

El akarom Neked mesélni, muszáj végre elmondanom valakinek, igen, most, éppen már nem szeretünk emlékezni, mit csodálkozol ezen, nem, nem akarok felejteni, semmit, érted, semmit sem akarok elfelejteni, persze kényelmesebb volna, mennyivel kényelmesebb, ha valami másra emlékezhetnék, megkapaszkodnék csupán egy, egyetlen egy magasztos pillanatban, de hát ilyen nem volt, hazudhatnék most Neked mindenféle bátor kiállásról, hiába voltunk fiatalok és istenem, milyen okosak, csupa kitűnő fiatal értelmiségi, mennyit beszélgettünk, majd' minden este, főleg az utolsó évben, amikor esténként kikapcsolták a villanyt, csak ültünk a hideg szobában, a fellobbanó gyertyafény megvilágította barátaim arcát, csendesen, szinte suttogva beszélgettünk órákon át, szilvapálinkát ittunk, pokrócot és kabátot terítettünk magunkra, beszélgettünk és énekeltünk, mindig csak népdalt, semmi mást, csak gyönyörű népdalokat, én zongoráztam, a sötétben tapogatva a billentyűket, halkan énekeltünk, nem tudom, ismered-e, a dallamot biztosan igen, nálatok Koncz Zsuzsa egy nemzedék indulójává tette, persze más szöveggel, ezt a dalt szerettünk a legjobban, de soha nem kezdtük vele az éneklést, az már olyan rituálé lett, mindenfélét énekeltünk, ezt a pillanatot vártuk minden este, nem, sohasem siettettük, de vártunk rá, ezt nem lehetett korában vagy később énekelni, akkor minden elromlott volna, a hirtelen beálló csendben előbb halkan, majd egyre hangosabban nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni, csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni, összeölelkezve a sötét ablakhoz imbolyogtunk és kiordítottuk a néptelen utcára, hadd hallják, akik bennünket figyelnek, inkább leszek betyár az alföldi pusztán, mintsem legyek szolga a császár udvarán, aztán felgyúlt a villany és mi csak néztük egymást, barátok voltunk, fiatalok, arcunkon ügyetlenül leplezett félelem, hátha mégis meghallották... Vissza