Virágoskönyvem

Előszó

Részlet:
"Valahogy úgy vagyok ezzel a virágoskönyvvel, mint a mottóul választott vers költője a mezei csokorral - elkészült, s most nem tudom: kinek írtam voltaképp? Egyáltalán, kell-e ilyesmi valakinek. Ám akárhogy, nekem örömet szerzett, a megírása kivételes kedvtelést.
Ott kezdem, hogy én öt-hat évesen fedeztem fel magamnak a külső világot, ismerkedtem a természettel. Az a világ, amelyben mint gyerek éltem, csodálatosan összefüggő egészet mutatott. Nem hiányzott belőle semmi. Igen, az igmándi határ kerek volt és én pontosan ismertem a határait: az állomás irányában a nyárfasor zárta le, tovább jobbra az Öreg-tó, ahol vesszőkosárral fogtunk csíkot, aztán a nagy grófi erdő, végül a vakondtúrásos Disznórét. Ami ezeken túl volt, az már az Óperenciás tengeren volt túl. És egészen világos, téveszthetetlen minden emlékem abból az időből.
Az első szivárványt egy májusi langyos zápor után láttam meg, nem is messze(!) a házunktól, a nagyhíd fölött. Egyik lába a Disznómezőn állt, a másik a vasútállomás mögött. Nem győztem betelni a látvánnyal. Csak bámultam az égi kaput, amely három színben ragyogott. Mert én sokáig úgy hittem és úgy láttam, hogy a szivárvány piros-fehér-zöld színű, mint a magyar zászló, s ez egyféle büszkeséggel töltött el. - Gyere, Jani - mondtam a pajtásomnak -, nézzük meg a szivárványt . . . összefűzve hosszú láncot, meg koszorút is a kislányok hajára (Szabó Ilonkának!). A pitypang fehér bóbitáját - nem tudom, mi okból - „lámpásnak" neveztük. Talán mert a fehér gömböcskék messzire világítanak a harsogó zöld mezőben! Ha kedvünk úgy hozta, egymással versengve fújtuk el a lámpást." Vissza