Előszó
Részlet:
"A kisfiú, aki ibolyát látott
A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából. Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.
- Égetik a tavalyi lombot - állapította meg a kisfiú, ahogy kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.
„Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden" - gondolta a kisfiú. És megállt. A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici, kék szemű ibolya nézett szembe vele.
- Hát ezt hazaviszem édesanyámnak - határozta el a kisfiú, s már nyúlt volna is, hogy leszakítsa.
- Ne szakíts le, kisfiú! - szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy csak a kisfiú hallhatta.
Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam, olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam, hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal beszélgetett. Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú meghallotta.
- Miért ne szakítanálak? - nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.
- Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen. Különben is, lopni szégyen.
- Szégyen? - torpant meg a kisfiú.
- Egyenesen bűn.
- Egy ilyen kis virágot is?
- Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.
- Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.
- Várd meg, amíg kinyílok egészen!
- Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?"
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal