Viola első táborozása

Előszó

Júniusi pompában illatozott a kert. Viola büszkén nézett körül a birodalmában.
- Én csináltam ezt, én! - és elmosolyodik, mert eszébe jut a sivár udvar képe. Mi volt itt, amikor ő még nem törődött az otthona gondozásával?! Most már tudja, milyennek kell lennie a cserkészleány otthonának. Olyannak, hogy megpihenjen, felüdüljön az, aki oda belép.
Olyan ez most már. Sok fáradságába, fejtörésébe került. De ma már beléphet ide akárki... Igen. Ha Andrásnak egyszer eszébe jutna, hogy eljöjjön ide... De Viola hallotta, hogy nem jár most sehova. Tanul és ha van egy kis szabad ideje, kirándul a csapatával. Mert nem csak elnöke a jogászoknak, hanem segédtiszt is a cserkészcsapatban.
Viola most beszaladt, hogy feltegye a kalapját, aztán kivette a cserépből a reggel szedett rózsákat. Ilyenkor, ha tűz a nap, lankadtak, reggel kell megszedni őket.
- Hát kezét csókolom, anyukám. Nem maradok sokáig. Anyus nevében is gratuláljak?
- Hogyne. El ne felejtsd. Nagyon sajnálom, hogy nem mehetek el személyesen a névnapra.
Az előszobában lógó kalapokból, botokból és kardokból igyekezett kitalálni Viola, hogy kik vannak Elzáéknál. A nagy sapka és kard az ezredes bácsié. A kisebbik sapka a Gézáé. Sok férfikalap van, de sok bot is, tehát az idősebb korosztály van többségben.
De ott az a puha barna kalap... ilyen csak Andrásnak van. Viola úgy megörül, hogy még a virágot is ott felejti az előszobafal asztalkáján. Az ajtóban jut eszébe, onnan szalad vissza érte. Vissza