Világszínház

Előszó

Részlet a könyvből:

... Az osztrák-magyar-orosz hadüzenet napján, alkonyatkor, Gordon Craig növendékeivel az Arno partján sétált. A San-Miniato harangjának édes szopránja hetet ütött; az Uffizi előtt alacsonytermetű, ragyogószemű úr merengett a firenzei naplemente színein, oldalán egy sudár, nagyon szőke és komoly hölggyel. A hórihorgas angol és a csöndes pár köszöntötték egymást.
Az alacsony úr Reinhardt volt... Elmélet és gyakorlat találkozott itt, e baljós nap gyönyörű hanyatlásában. Gordon Craig negyvenkét esztendős korában alig néhány gyakorlati munkára pillanthatott vissza. Valahányszor érintkezésbe került a színház üzemével, kiábrándulása csak elmélyült s minden rútságot, tökéletlenséget és hamis csengést egyre betegesebb éberséggel észlelt. Ugyanakkor elképzelései még igényesebbek lettek. Az ő álma a korlátlan képességű és zsarnoki hatalmú színpadművész volt. A színpadi alkotás szigorú egységét csak egy könyörtelen diktátori agy idomíthatja. Ez az eszményi színpad-idomár építész, muzsikus, szobrász, mozgásművész, elektromérnök, kosztümtervező s még sok minden egyszemélyben. Alig képzelhető, hogy egy költeménynek akár egyetlen ütemét más kéz szerezheti, mint a költemény megálmodója. S a színpadi mű: költemény. Gordon Craigben már régen megérlelődött eszméinek végső következtetése: a színészt is ki kell kapcsolni; ő - idegrendszerének megbízhatatlanságával - legfőbb megbontója a szférikus összhangnak. Jól érezte, hogy igényeit a világnak egyetlen színháza sem elégítheti ki s visszavonult egy firenzei villa magányába, a Fiesole felé vezető út mentén. Furcsa reformátor volt, annyi bizonyos; a színigazgatók Stockholmtól Newyorkig talán nevét sem ismerték; de a kevesek, akik világszerte tiszta színházról álmodtak, benne látták a nagy megújítót. S belátta, hogy a valóságra pazarolt kísérletezés csődje után a válogatottak és kényesek hite maradt egyetlen öröme. Vissza