Világosság melléklet az 1983. júliusi számhoz

Előszó

Jubileumok igazi értelme: a jelenben a jövő felé vezető utakat kereső mozgalom, emberi közösség rákényszerül, hogy szembesítse a mai nap követelményét a múlt kulturális érétkeivel, az előtte járók által teremtettel, akiknek életműve maradandó érvénnyel gyújtott - tudományban, művészetben, a mindennapi élet értelmes alakításában - fényeket, eligazodni a világban, jobbítani az ember szűkebb vagy tágabb világát.
1983: Marx-év. A véletlen hozta, hogy a művészeti kultúra területén egyben a száz éve meghalt Richard Wagnerra való emlékezés éve is. A tudományos szocializmus megalapítója, a forradalmár tudós és az európai operazene megújítója, a forradalmár zenész természetesen nem közvetlenül összemérhető életművet hagyott az utókorra. De kortársak voltak, bizonyos mértékig még eszmetársak is; legalább az 1848-49-es európai forradalmakat megelőző és követő néhány évben. A rájuk emlékezés nemcsak véletlen egyezésekre deríthet fényt. Bernard Shaw The Perfect Wagnerite (London: 1898) óta újra és újra felbukkan a gondolat: Wagner monumentális tetralógiája, a Nibelungok gyűrűje a maga zenei-drámai körében elvileg ugyanarra a történeti folyamatra - a kapitalizmsu világának fetisisztikus ködök mögé burkolt lényegi mozgástörvényeire - reflektált, mint A tőke, a modern társadalomfejlődés gazdasági mozgástendenciáinak korszakos elemzése. Emellett nem lehet közömbös az európai kultúra sorsát kutatónak az a tény sem, hogy Wagner maga már 1849 előtt átélte és írói eszközökkel is érzékeltette a modern művészet társadalmi alapjainak problematikusságát, 1849-ben és közvetlenül az azt követő években egyre határozottabban nyilvánította ki radikális szocialista "kommunista" meggyőződését. Igaz, ez a radikalizmus nem mérhető a tudományos szocializmus vívmányainak mércéjével; Wagner, a magánember a Kommunista Kiáltványban maró gúnnyal jellemzett "igazi, tehát német szocializmus" ideológiájáig jutott el. Ez magyarázza a felfűtött forradalmi várakozásait csakúgy, mint rezignációját és kétségbeesését az 1849 utáni nyugat-európai fejlődés láttán. Ám - Lenin megszívlelendő figyelmeztetése szerint - a történeti érdemeket nem azon mérik, hogy ki mit nem értett meg, ki mi előtt torpant meg. Wagner zenei-drámai életműve a 19. század legkiemelkedőbb művészeti hegyvonulatának szerves része, megalkotója pedig abban is a 20. századi új heroldja, hogy tudatos művészként kereste a "jövő műalkotását". Tudatosságának, reflexióigényének, egyszersmind naiv illúzióival együtt is megkapó szocializmus-víziójának kiemelkedő dokumentuma az itt Kiszely L. Gábor fordításában, csonkítatlanul közzétett A művészet és forradalom.
Zoltai Dénes írásai - három részlet egy készülő Wagner-monográfiából - annak a gondolati útnak állomásait elemzik, amelyen végül is Wagner, a nyomorgó német muzsikus eljutott az 1849-es év forradalmi eszme-barikádjaira. Végkövetkeztetése: a wagneri művészet egyáltalán nem a politikai aktivitás mellett, attól elválasztható "abszolút zenei" rezervátumban jött létre és fejlődött. Ideológiai felismeréseinek jelentékeny elemei művészi paradigmákká transzformálódtak: közvetve beépültek zenei-drámai világába. Vissza