Világjáró magyarok

Előszó

A kiadványunkban közzétett írások Nagy magyar világjárók címmel a Népszava hasábjain jelentek meg - folytatásokban hétről hétre, rövidítve -1986 júniusától 1986. november végéig. A sorozatnak olyan jó volt a visszhangja, hogy egy idő után a kiadó úgy határozott: a sorozatot eredeti, bővebb formájában könyv alakban is megjelenteti.
Kötetünk a szentgalleni kalandozókkal indítja a világjáró magyarok sorát. Julianus barát után a királyok követeként sokat utazgató humanista tudós, Vitéz János alakjáról, ezt követően a protestáns prédikátorok, a török rabok s a magyar művelődés apostolai, a XVIII. századból pedig a bujdosók, jezsuiták, katonák és céhlegények világjárásáról, fordulatos sorsáról adunk ismertetést. A XIX. és XX. századból az őshazakutatók, a fejlettebb nyugati „modellt" megismerni akarók, a földrajzi felfedezők és az elkötelezett világjárók közül vettünk fel néhányat sorozatunkba. Végül a sort az első magyar ember világűrutazása zárja.
A válogatás sajátos szempontjai döntötték el, hogy kik kerülhettek a kiadványba, és miért maradtak ki mások. Tudjuk, hogy Magyarországról nemcsak azok keltek útra, s lennének megörökítésre méltók, akikről itt megemlékeztünk. A XVI-XVII. századból például feltétlenül foglalkozni kellett volna Balassi Bálint, Szepsi Csombor Márton, Pázmány Péter, Bethlen Miklós, a gályarabok vándorlásaival éppen úgy, mint az uralkodói udvarokba többnyire szorongva útra kelő követekkel. S lehet-e teljes a XVIII. századi világjárók köre a legendás hírű Benyovszky Móric, az országban is sokat utazgató Bél Mátyás és Kitaibel Pál, az Európát járó Berzeviczy Gergely és Pethe Ferenc nélkül? Mint ahogy a Bölöni Farkas nyomán szinte rajban fölrepülő reformkori nagy nemzedék ifjabb tagjainak (Szemere Bertalan, Erdélyi János, Szalay László, Pulszky Ferenc stb.), a felfedező Magyar Lászlónak és a Kaliforniában szőlőt telepítő Haraszthy Ágostonnak is feltétlenül helye lett volna a nagy magyar világjárók sorában. Vissza