Viharban

Előszó

- Figyelem! Figyelem! Mindenki jöjjön a főbejárathoz! Kérjük, siessenek!
Ahogy elhangzott a parancs, félelem ült a lelkekre. Tudtuk, hogy megint odébb szállítanak bennünket.
Az ablakon át figyeltem a szomszéd házak lakóit. A parancsszó után kettesével felsorakoztak, úgy terelték őket előre. Német katonák és magyar őrök vezényelték őket. A déli verőfényben csillogtak fegyvereik.
Szüleimmel és a háztömb néhány lakójával éppen ebédelni készültünk. A bennem csírázó új Élet már megkövetelte a magáét, s így igencsak nehezemre esett, hogy lemondjak az éppen kiszedett kevéske levesről.
Hevesen megragadtam télikabátomat és szalmából font kézitáskámat. A legfontosabbakat már korábban becsomagoltam, számítottam a parancsra. A többiek fogkefével, cigarettával, alsóneművel tömték tele zsebüket. Én az utolsó pillanatban mégiscsak belekanalaztam a levesbe, majd rohantam a szüleim után.
Ekkor már többszáz ember állt a sorban. Félelem ült a barátok, ismerősök és szomszédok tekintetében. Gyermekek nyöszörögtek riadtan, aggastyánok kiáltottak támasz után. És mindenütt azok a rikító, sárga Dávid-csillagok! 1944 októberében Budapesten ezzel bélyegezték meg a zsidókat.
- Összeszedik a gyűrűket! - terjedt futótűzként a hír a tömegben. Akaratlanul is csillogó új gyűrűmre pillantottam. Nem elég, hogy Gyurkát elszakították tőlem, most még a gyűrűjét is elvennék! Hirtelen felszakítottam kabátom bélését és belecsúsztattam a gyűrűt.
- Ide az ékszerekkel! - A magyar őr már a közelemben járt. Apám elé tartotta a zacskót, aki habozva húzta le jegygyűrűjét. Hányszor játszottam kisgyerek koromban ezzel az „óriás" gyűrűvel, s most örökre eltűnt a zacskóban. Aztán láttam, amint az anyámé is követi.
Mikor az őr elém állt, széttártam előtte üres kezeimet, jelezve, hogy nem hordok gyűrűt. A férfi továbbment, s én a lelkemben győztesnek éreztem magam. Vissza