Vígszínház

Előszó

A színház az illanó pillanat művészete. Eredményeit nem őrzik múzeumok, vaskos fóliák - csak a közönség emlékezete. Ami mégis megmarad - néhány fénykép, plakát, lelkes vagy szigorú leírás - csupán halvány visszfénye annak a sok erőfeszítésnek, szenvedélynek, tehetségnek és akarásnak, amely ott feszített a művészekben évtizedekkel ezelőtt. Mégis van folytonossága ennek a művészetnek is, itt is továbbadja minden generáció az utána következőknek mindazt, amit kiharcolt és megteremtett. A mai művészek alkotásaiban ott van a régieké is, egy-egy alakítás, rendezés mélyén ott szunnyad az elődök akarása is. És igen gyakran éppen ma valósul meg igazán mindaz, amiért az elődök küzdöttek, amikről ők álmodtak, s amit az ő világukban nem valósíthattak meg. Így teljesítik be az utódok azokat a törekvéseket, amelyekért annak idején hiába sóvárogtak a nagyszerű elődök.
Mindez abból az alkalomból jutott eszembe, hogy véletlenül egymás mellé került két dátum az idő sodrában. Hetven éves a Vígszínház, a régi, amely a külváros szélén épült, elhagyatott vidéken, egy fejlődésnek alig nekilendült, és igazában ki nem teljesedett korszakban. És tizenöt éves a háborús romok alól újjászületett Vígszínház, amely a szocialista főváros szivében áll és igyekszik teljesíteni nemes feladatát. A beteljesedő álmok városában, az álmokéban, amelyekért annyian küzdöttek és annyi vért és tehetséget áldoztak, áll ez az épület, amely külsőleg a régi, belül azonban annyira más, mint amennyire megváltozott a világ, országunk élete is körülötte. Vissza