Vigilia 1942. június

Előszó

Részlet:
"Egyik népi írónk, - és nem is a legrosszabb, - új könrvének bevezetésében nem csekély önelégültséggel állapítja meg, hogy mindaz, amit művében összefoglalt, nem afféle kitalálás, írói csinálmány, hanem maga a valóság, úgy ahogy van. Volt idő, amikor az író ennek éppen az ellenkezőjére volt büszke, A képzeletére, a [átékára; Arany János azt tanította: "költő hazudj, de rajt ne fogjanak". És a tanácsot szivesen megfogadták. Az irók irodalmat írtak, vagyis külön világban éltek, melynek törvényei mások voltak, mínt a valóságos világé. Csak aszineket gyüjtötték a valóságról, azonfelül igyekeztek mássá, szebbé tenni azt. Egyszóval: aIk?"" tássá, A valóságból és a valóság köré felépítettek egy másik valóságot, az igazit. Annak is megvolt az igazsága, éppen a képzelet munkájában. Efféle igazság az Arany Toldijáé - ki tagadná, hogy a mese mélyén a valóság csillog, annak a míndenkori magyar életnek a tükörképe, amilyen a valóságban volt? Hisz korától senki sem tud szabadulni, a mesemondók is a valóságot mesélik, de bölcsen tudják, hogy a valóság a legigazibb akkor, ha parabolában jelentkezik. Ha az olvasó nem arra döbben rá: ilyen meg amolyan a mű szerzőjének élete; hanem arra: ez az én életem, valamennyiünk élete, Az író mindig mesemondó, azért van képzelete, hogy egy szebb, különb birodalmat alakítson ki saját élményeiből, korának tanulságaiból. Mese kell az olvasónak, életének, vágyainak képe a fantáziában, és az író arra legyen büszke, hogy nem a valóságot írja "úgy ahogy van", hanem a képzeletén át mesél. S itt érkeztünk el irodalmi életünk legnagyobb bajához. Nemsokára az irodalom magánüggyé válik. Egy-egy író, egyegy írócsoport magánügyévé. Nem művek készülnek, hanem önéletrajzok. Nem vélemények hangzanak el, hanem személyeskedések. Régen boldog volt az író, amikor regényt írt, ma nem ír már regényt, hanem regényes formában, - sokszor a forma se fontos, a legcsekélyebb fikciót is elveti, - elmondja az életét, úgy ahogy a világ az egyes szám első személye körül forog. Az orosz regényíróknak volt kedves szokásuk - s Jókai, Mikszáth, Krúdy is szívesen élt vele, - hogy az elmondott történet idejét csillaggal jelölte és a várost, ahol a történet lepereg egy betűvel jelezte. Szemérem volt ebben, fínom tapintat és arra való törekvés, hogy az elmondottakat kiemeljék személyhez, időhöz kötöttségéből és személytelenítve muíassanak rá benne az örökérvényűre. .."
Vissza