Előszó
Előszó
Mikor kicsi lányka voltam, a fél falun keresztül kellett gyalogolnom, hogy eljussak az óvodába. Mindenkinek köszöntem, minden második háznál megkérdezték hogy vagyok. Néha kaptam egy pogácsát, süteményt, ősszel almát, körtét, szilvát, szőlőt. Nagymamám mesélte, ha a falubeliek valamiért nem láttak elmenni a házuk előtt, perceken belül beindult a riadólánc, hogy mi történt. Figyeltek rám.
Tisztán emlékszem arra, hol volt mély az árok az út mellett, milyen virág nyílt a partján, melyik házról gondoltam, hogy titkok laknak a padlásán, milyen nagy ívben kerültem ki egy kerítést, ami mögött csattogó foggal acsarkodott rám a kutya, melyik kapun leselkedtem be titokban, és hogy milyen büszke körültekintéssel mentem át kétszer is az úttesten, akkor, amikor a forgalom mindössze három autó volt naponta. Viszont az emberekre, a nénikre, bácsikra, akik óvón figyeltek, távolból vigyáztak rám, nem emlékszem. Mert annyi fontos dolog van az életben, amivel foglalkozni kell, hogy nem érünk rá körülnézni és meglátni magunk körül az embereket. Egy gyereknél ez még megbocsátható. De mikor felnövünk?
Miért nem kérdezünk? Miért nem beszélgetünk?
Mert még kiderülhet, hogy
Ha baj van, úgyis elmondja
Miért faggatnám, még tapintatlannak gondol
Miért terhelném a gondjaimmal
Annyi baja van, pont az én panaszkodásom hiányzik neki
Nem vagyok én pszichológus
Úgysem tudnék segíteni
Felnőtt ember, majd megoldja
Kell ez nekem????????
Folytassam?
Szépen éldegélünk egymás mellett, és ha valaki meghal, arra gondolunk: de furcsa, alig tudtam róla valamit.
Pedig beszélgetni jó. Semmi nem kell hozzá, csak Ő és Én.
Vissza