Előszó
Minél többször láttam Rév Miklós vietnami képeit, annál inkább megszerettem őket, a maguk tömörségében és egyszerűségében annál sokatmondóbbnak tűntek, mintha nemcsak azokat a pillanatokat ragadták...
Tovább
Előszó
Minél többször láttam Rév Miklós vietnami képeit, annál inkább megszerettem őket, a maguk tömörségében és egyszerűségében annál sokatmondóbbnak tűntek, mintha nemcsak azokat a pillanatokat ragadták volna meg ennek az országnak és népének életéből, amelyekben készültek, hanem beléjük sűrűsödött az is, ami Vietnam sorsát meghatározta, a múlt és az is, ami azóta történt.
Nem hiszem, hogy képzelődés volna, vagy elfogultság. Igaz, ott lábatlankodtam, ezeknek a képeknek a születésénél, együtt jártuk Rév Miklóssal - több mint másfél évtizede - Vietnamot, és már akkor kitűnt, mennyire rajta hagyta ezeken a képeke - a tájakon, embereken, a munkaeszközökön, házakon és templomokon - üzenetét a történelem. Vietnam akkor már egy hosszú függetlenségi-honvédő háború, az ország felét felszabadító győzelem után és új ország, új társadalom építése közben volt. Tudtuk, hogy ez a nép mennyit szenvedett, milyen keményen harcolt és láttuk, hogy milyen keményen dolgozik, milyen nehéz körülmények közt él. Mégis úgy tűnt: Tündérországban járunk, filigrántermetű emberek közt, rizsföldek, kertek, a hanoi utcán fehér, rózsaszín, lila selyem nadrágos lányok kerékpároztak hosszú sorban, a piacon tiszta feketébe öltözött asszonyok ültek a földön gyümölcshalmok, kúpos fonott kalapok, fűszerekkel megrakott asztalok mögött és mosolyogtak, az idősebbek közt néhánynak feketére festette fogát a bétel-rágás.
Vissza