Vicinális dugóhúzó 1964

Előszó

Részlet:
"Világhírű hazánkfia —
újra a Műegyetemen!
Csikorog a géperejű bérjárómű kereke, csillapított lengő mozgással megáll a kocsi, ajtajának csapódása a levegőben nagy intenzitású nyomáshullámokat kelt, és máris hármasával veszem a lépcsőket a Hess András téri diákotthon lépcsőházában. Hajt az izgalom, hiszen 20 éve nem látott hazánkfia tért vissza közénk és most a technikusok között fogad engem.
Megvallom, egy kicsit zavarban vagyok, amikor a kultúrterem ajtajában utoljára igazítom meg nyakkendőmet, és a viszontlátás megható érzésétől elszoruló torkomat megköszörülöm. Belépek.
Ö már ott ül. Meglepődöm. Arra számítottam, hogy egy kissé kopott, fáradt, fényevesztett, vágóéle mentén élsisakkal rossz hatásfokúvá vált fúrószerszámmal fogok találkozni, és ehelyett ott ül a legsüpppedőbb fotelban régi jó barátunk, építő szándékú humorunk, humanista életszemléletünk régi harcosa, a 73 éves örökifjú kolléga, a
VICINÁLIS DUGÓHÚZÓ
Csavarfelülete vadonatúj. Vágóélének lap- és hátszöge frissen köszörülve, csúcsa tűhegyes. Fa fogantyújától eltekintve egész nemes (pontosabban: nemesített karbonacélból levő) teste friss Ni-bevonattal ellátva. Csupa csillogás, diszlokált reflexió, tettrekészség.
Egy pár kozmikus porszemet fricskáz le éppen csatlórudas futóművéről, és vicinális kéményéből bodor, kék füstöt ereget, amikor hozzálépek-
— Bocsánat! Nem zavarom?
Az öregebb mérnökök által jól ismert, kicsit karcos hangján szól:
— Bocsánat, fiatal Barátom! Én inkább úgy veszem észre, hogy végre már én nem zavarom magukat — és elmosolyodik, amennyire faarca, tracheidái mentén, mosolyra tud görbülni.
Ahogy félénken érdeklődni kezdek az utóbbi két évtized eseményei felől, megindul szava.
— Csak tegnap érkeztem. Eredetileg rokoni látogatásra indultam haza. Az első benyomásaim igen kedvezőek. Nagyon fájt viszont, hogy szeretett ikertestvéreim, Megfagyott Muzsikus és Retorta Sziporka olyan tartós betegségben szenvednek, hogy hangjukat sem hallani, viszont örömmel találkoztam jó egészségnek örvendő, távozásom óta született Húzó Tüske unokatestvéremmel.
Ma délelőtt eleget tettem kegyeletes kötelességemnek, elzarándokoltam a császári és királyi cenzúra tolla által halálra sebzett nagybátyám, Gépészmérnöki Hírharsona sírjához.
Hogy magamról beszéljek? Ügy hiszem, én voltam az első űrrepülő: 1944 őszén lőttek ki és
csak most tudtam bolygóközi utazásomból visszatérni. Utoljára 1944 tavaszán szólhattam, persze cenzúrázva. Mégis, akkori kötetemben sok régi jó barátom szavait idéztem, szóról szóra úgy, ahogy az elhangzott. Akkor idézett barátaim közül, akiket a hallgatóság is szeretett és tisztelt, sajnos sokakat már nem láthattam viszont.
Patyi Bá' nem fog már több katit tartani, Lancsa nem rendez több szeánszot, Abodytól, Ecsőditől, Pöschl Papától, Szabó Gusztitól, Verébtől sem fogok már több szellemes ötletet kapni. El kell tőlük búcsúznom örökre, de humoruk éppúgy él, mint az a sok tudás, amit átadtak a fiatalságnak.
A 44 óta eltelt évek? Hallatlanul érdekes utazást tettem. Amikor begyújtották alattam a sűrített intrikával és szilárd butasággal hajtott kitelepítő" Vissza