Szeretet pataka (dedikált példány)

Előszó

Csuri

Vannak, akik még emlékeznek rá.
A nyári estéken, alkonyattájt, csak úgy tűnik, hogy elnyugszik az élet faluhelyen. Pedig éppen ellenkezőleg: akkor indul csak el igazán. Amikor a vénasszonyok kiülnek a kapu melletti kispadokra, dolguk végeztével, karba tett kezekkel, ám éles fülekkel, ide-oda figyelő szemekkel.
Az állatokat már az ólakba zárták, a disznókat megetették, s egy utolsó pillantást vetnek arra messze, amerre a téesz felé vezet az út. Ilyenkor felidéződnek a régmúlt hajnalok, amikor még fiatalok voltak, s pirkadatkor csapatostól indultak a téeszbe, munkába, amely ellátta az egész falut élelemmel, az állatokat takarmánnyal, az embereket munkával.
Ők még emlékeznek a régmúlt időkre. Mert a falvak olyanok, hogy ott semmi nem felejtődik el, nem múlik nyomtalanul, a történések átöröklődnek, apáról fiúra, megannyi anekdotaként.
S hogy aztán ezeknek mekkora része igaz, azt csupán a nagyon öregek tudják, akik csak legyintenek, titokzatos, elfojtott mosollyal, amikor hallanak róla. A gyerekek, akik újra és újra hallani akarják ezeket a mesévé alakított, kerekített történeteket.
- Meséld el, nagyanyó! Meséld el... Meséld a Csurit!
Nagyanyó sóhajtott, tekintete elfelhősödött. A Csurit. Pont a Csurit. Miért éppen azt? Hát nem elég a magunk baja, mért kell mindig a másokéval foglalkozni.
A gyerekek odakucorodtak Nagyanyó mellé, és várakozón néztek rá. Mindannyian ismerték a falu legszélén lakó, fekete ruhás, morcos öregembert. Maguk között úgy hívták: „a Csuris Bence".
Csuris Bence soha nem köszönt senkinek, nem nézett az emberek szemébe, s a gyerekek féltek tőle. Ha meglátták, riadtan ugrottak az udvarba, bár ez ritkán történt, hiszen Csuris Bence nemigen járt be a faluba, kivéve, ha elkerülhetetlen volt, ha néha-néha sürgönye érkezett, hiszen rokona se volt... Vissza