Vers és napló

Fülszöveg

Eliotot idézve egy helyütt e kötetben, Károlyi Amy a "vasárnapi költőség" veszélyére figyelmeztet: a berozsdásodás veszélyére. Viszont az, aki éber érzékszervekkel, minden neszre, szóra, látványra, álomra nyitottan éli minden napját és éjszakáját, vagyis költőként él, többel telítődik mint amennyit költészete magába szívhat. Ezt a többletet - vagy egyszerűen mást - komponálta a költő e tizenkét fejezetből - vagy ciklusból - álló verses naplóba. A műfajt - a lírai kollázst - a Kulcslyuk-líra közreadásakor tapasztalta ki. De amíg annak a kötetnek ihletője az élete-munkája során kezébe sodródott régi könyvek, iratok, naplók, feljegyzések felszikrázó mondatainak és sorainak megmentése volt, ezeket helyezte gondosan olyan kontextusba, hogy időtlenné váljanak, amint időtlenné váltak ott a jelen pillanatai is; ebben az új kötetben a friss, a mindennapi élet - az elmúlt években tett utazások, fordítói kalandok, baráti találkozások, a reggel fényben megelevenedő ház vagy egy kép, a környezet mozgásai, az emlékezet mozgása szolgáltatta az anyagot. Utazás Erdélyben, Amerikában, Emily Dickinson bensőséges megismerése a verseinek fordítása közben, Kondor Béla, Ország Lili elsiratása, esszé Barcsayról, s esszé egy asszonyról - az anyjáról -, aki művészi hivatását feláldozta asszonyiságáért, vagy portré Bialoszewski lengyel költőről, vagy portré a kamasz Weöres Sándorról régi, diákkori levelek alapján - így kezdődhetnék a Vers és napló tematikus ismertetése. Csakhogy ez kissé félre is vezethetné az olvasót, mert e kötetben a nagyobb, szigetenként kiemelkedő témákat is körülölelik, körülhullámozzák az irónia, a derű, a nyugalom és a megrendülés futó percei.
Maga a költő így jellemzi új vállalkozását: "Vajon rokona-e a Vers és napló, vagy éppen egyenes folytatása a Kulcslyuk-lírá-nak? Igen is meg nem is. Valóban rokon a szerkezetük, ahogy testvérek csontszerkezete is hasonlít egymásra. De más izomzat és más hús fedi a csontokat.
A Kulcslyuk-líra montázs-szövevény, a Vers és napló pedig leginkább első személyben beszél, és ritkán idéz. Foglalkozik a művészi alkotás módjával, irodalom és élet kapcsolatával, érdekli a miből mi lesz, vagy mi lehetett volna. Beszél a szenvedélyről, az azonosulásról, mely hitelessé teszi a műfordítást, a költői morálról, mely megvalósítja a neki elrendelt pillanatot. Beszél a költészet Senki Földjéről, és újra és újra a mű talajáról, a valóságról. Az akaratlan költőiségről, mit létre hoz egy szituáció, két egymásnak sarkított vélemény, gyermeki észjárás, öregek tapasztalata, szóval a mindennapok megrendítő költészete.
S ami mindennél fontosabb, a reflektorszerű ráismerésről, hogy mire van szüksége a világnak és teremtményeinek.
Emberi érintésre, simogatásra. Erre a gyulafehérvári koronázótemplom bejáratának két kőoroszlánja ébresztett rá. Az egyik kerek, kisgyerek arccal kínálta a fejét, hogy simogassam. Ez hát a teremtett világ kulcshelyzete. Élők és holtak s az élettelen anyag is (ugyan ki mondhatná, hogy élettelen?) kínálja magát, hogy érintsük meg, hogy simogassuk. »Két ujjal téptem, lepke alól« - írtam ifjúkoromban a kék virágról. A mozdulat pontos, óvatos és gyöngéd, különben elszáll a lepke, a dolgok lelke. De tud a mozdulat ostor-csípős is lenni, ha kártékonyat, komiszat fricskáz le élőkről és holtakról, szavakról és tettekről." Vissza