Keraban, a keményfejű

Előszó

Melyben Van Mitten és szolgája, Brúnó, beszélgetésbe elmerülve csatangolnak, anélkül, hogy fogalmuk is lenne arról mi történik körülöttük.

Konstantinápoly egyik legforgalmasabb tere a Top-Hanetér, amelyen csaknem szakadatlanul, óriási lármás tömegek szoktak tarka össze-visszaságban hánykódni. Történetünk kezdetének napján azonban, vagyis éppen augusztus 16-án, a Tope-Hane-tér feltűnően csendes és majdnem teljesen néptelen. Maga a tér azonban, hogyha az ember a Bosporushoz levezető terraszlépcső tetejéről nézi, még ebben az elhagyatottságában is gyönyörű, csak az élet elevensége hiányzik a képből. Az a rikitó szinü keleti tarkaság, amely pedig máskor mindig kiegészítő sajátossága ennek a helynek.
A téren alig egy-két magányos idegen siet keresztül a piszkos, girbe-gurba és sárgaszőrü, lompos kutyáktól megszállt mellékutcák felé, amelyek innen mind Perába vezetnek, Konstantinápoly európai városnegyedébe.
De hát mit jelentsen ez a néptelenség a Top-Hane-téren? Hol van a szemkápráztató hangos tömeg a karcsú minaretek és a bájos szökőkutak tájékáról? Hol vannak a szorbet, a cukorkák, a mézizü dinnyék és a hamvas szőlőtömegek édességre éhes barátai? Miért üresek mind eme kincsek és drágaságok kiapadhatatlan forrásai, a Top-Hane-tér apró boltocskái? Hol vannak a kackiás asztrachánsapkás perzsák, az ezerráncú fustanellában díszelgő görögök, a katonás tartású cserkeszek, az orosz ruháju georgaiak, a napégette, bronzarcu arnauták és hol vannak a törökök? Igen. A törökök! A dicsőséges Bizánc, a hajdani Istambul fiai. Hol vannak ők ma, a Top-Hane-tér rendes sokasága? Vissza