Sándor Mátyás I-II.

Előszó

A postagalamb.

Illyria fővárosa, Trieszt, voltaképpen két egészen kürt városra oszlik, amelyek nem igen hasonlítanak egymáshoz. Az egyik, az uj és gazdag Terézváros, az öböl mellett terül el, amelytől az emberi kéz munkája hódította el a feáros szilárd alapzatát. A másik, a régi, szegény város, szabálytalanul épült s be van szorítva a korzó közé, amely az uj várostól elválasztja, és a Karszt magaslatai közé, amelyeknek ormát festői módon citadella koronázza.
Trieszt kikötőjébe belenyúlik a San-Carlo móló, amely mellett főként a kereskedelmi hajók szoktak horgonyt vetni. Ott gyűlnek össze legszívesebben és gyakorta nyugtalanító számban azok a lézengők, akiknek nincs sem házuk, sem hazájuk igájuk s akiknek ruhája, nadrágja, zubbonya vagy mellénye nyugodtan ellehetne zsebek nélkül, mert a ruha gazdájának sohasem volt s valószinüleg nem is lesz soha olyasmije, amit érdemes lenne zsebre dugni.
1867. május 18-án azonban e hazátlan csavargók között a figyelmes szemlélő talán mégis észrevett két férfit, akik jobbravaló ruhájuknál fogva kiváltak a többiek közül. Nem igen volt valószínű, hogy ez a két férfi sohasem lett volna zavarban egy pár forint vagy krajcár miatt. Különösen, ha a szerencse elfordult tőlük. De az is bizonyos, hogy olyan emberek voltak, akik készek voltak mindenre, hogy maguk felé forditsák a szerencsét.
Az egyiknek Sárkány volt a neve s ugy mondta, hogy Tripoliszból való. A másikat, aki Szicíliában született, Zironénak hitták. Miután legalább tízszer fel s alá jártak együtt a mólón, megálltak a móló legvégső pontján. Azután kibámultak a tengerre, amely a trieszti öböltől nyugatra olvad össze a szemhatárral, mintha azt remélték volna, hogy ott fog hirtelen felbukkanni az a hajó, amely szerencsét hoz nekik! Vissza