Vér nem válik vizzé

Előszó

Részlet a könyvből:

Ezerkilencszázhuszonötben történt.
Izabella akkor ötven éves volt és egyedül élt tízszobás Pasaréti úti házában. Még barátnői sem voltak, mert gőgös és nemes természete túlságosan megválogatta azokat az embereket, akikkel érintkezni hajlandó lett volna. Sötét hajában egyre szaporodtak az ősz szálak. Merész, okos sasorra egyre élesebben ugrott elő komoly, szikár arcából. Napokon keresztül csak a személyzettel váltott szót, néha még a személyzettel sem. Néha csak kóválygott a hatalmas, gyönyörű lakásban, vagy ült az ablak előtt, kézimunka, vagy könyv fölött és bámult ki a kertbe. Édesapját csak néhány éve vesztette el. Amíg az öregúr élt, volt tartalma Izabella életének. Bodnár Gáspár államtitkár nagynevű, népszerű, úgynevezett érdekes ember volt. Nagy házat vitt. Az ország legszellemesebb és legkiválóbb társasága gyűlt nála össze. Izabella beérte azzal a fénnyel és melegséggel, ami apjának színes életéből az ő életére hullott.
De a fény egyszerre csak kihunyt. Az öregúr meghalt és Izabella körül egyszerre roppant csendes lett minden. Apja életében sohasem bánta, hogy nem ment férjhez. Most azonban egyszerre olyan magányosnak érezte magát, mint a dérütött, öreg fa a kert végében, mely nem hoz gyümölcsöt és már árnyékot sem ad senkinek. Vénkisasszony volt reménytelenül.
Egy jótékony egyesület karácsonyi ünnepélyén különös gondolata támadt, ült a hölgyek között, nyakig csukott, fekete selyemruhájában, merev derékkal és arany lornyónján keresztül nézte a szegény gyermekeket, ahogy átvették az egyesület ajándékcsomagjait. Vissza