Vér- és tűzözön Tsinanfu felett

Előszó

Amikor először olvastuk ezt a háborús naplót, arra gondoltunk, hogy a jó Isten talán egész életünkben megvéd ilyen borzalmak átélésétől. Ma azonban már mi is ízelítőt kaptunk a háború szörnyű eseményeiből, hisz rajtunk is végigvágott vasökle, melynek nyomán romok, üszkök és kihúnyt emberéletek borítják a magyar földet.
De ezek a férfiak, az Egyház távolkeleti hősei idegen népfajok ádáz és kérlelhetetlen küzdelmének szenvedő alanyai voltak. Saját testükön, vérükön, idegzetükön hullámzott végig a keleti két hatalmas faj halálos viaskodása. A sorok között állandóan kiolvassuk a józan megállapítást, hogy ezt a háborút a japánok nem nyerhetik meg. Pedig ezeket a sorokat a magyar hithirdető még a kínai-japán háború elején írta. Ma már tudjuk, mennyire nem csalt előérzete, mennyire ismerik második hazájuk erejét és hazaszeretetét.
Megrendítő képek, helyzetek és események vonulnak el előttünk. A háború a maga szörnyűséges valóságában borul a tsinanfui tájak fölé. A nép, a sorsüldözött, szegény kínai nép a Misszióba menekül. Ezrek és tízezrek találnak hajlékot és menedéket a Vihar öldöklő dühöngése elől a katolikus hívek és jótevők által emelt épületekben. A háború ostorcsapásai bekényszerítik az Egyház épületei közé azokat a tíz- és százezreket, akik eddig ha hallottak is a missziókról, közönyösen napirendre tértek felette. Most azonban, a veszély óráiban, a földi és elemi csapások vonagló fájdalmában szemük elé tárul az Egyház munkásainak segítenikész akarata, az Egyház édesanyai szeretete és a misszionáriusok hősiessége... Vissza