Vendégkönyv

Előszó

Tavaly a Béke-Világtanács budapesti ülésén találkoztam vele. Amikor megláttam a visegrádi hajón, szívenütött arcának komorsága. Feszülten, magánosan álldogált a fedélzeten és nézte a selyemlágy Dunát. Körülötte százféle nyelven folyt a beszélgetés, ismerkedés - s ő csak állt, állt és nem nézett senkire.
Csudálatosan szép nyári nap volt. Az ég áttetsző, mint a harangvirág, a nap tüzes, a víz hűs - a parti fűzfák a vízre borultak, mint az asszonyok, ha hosszú hajukat mossák - a parton emberek integettek, úttörők futottak versenyt a gőzössel, énekeltek és ujjongtak - Budapesttől Visegrádig mindenki tudta, hogy az egész földkerekséget képviselik a hajó utasai - s Mahmud csak állt feszült, befeléforduló tekintettel, mint aki semmit nem vesz észre. - Mire gondolt? Talán hazájára, Iránra, ahol nincsenek ilyen bővizű folyók, Iránra, melynek egyhatoda sivatag, mert évszázadokkal ezelőtt a betörő arab, török, mongol hadak elpusztították a gátakat, az öntözőcsatornákat. - Iránra gondolt, ahol a parasztok ma is faekével szántanak. - Talán a készülő vihart érezte, a vihart, mely pár héttel később lecsapott a perzsa földre. - Talán az utcai harcokat látta ismét, a harcoló asszonyokat, amint a tankok elé vetik magukat... Talán a kashani szőnyegszövő gyerekeket látta s négy-ötéves kis kezükben a hatalmas fonalvágó kést. Vagy újra ott állt gondolatban az iráni békemozgalom négyszer felgyújtott székházának romjai között. Úgy állt ott, mint a vaksötétből hirtelen napvilágra került ember - nem szokta még meg az állandó fényt - ma már jobban értem akkori elkomorulását. Hirtelen, szinte átmenet nélkül került a mi világunkba, abba a világba, melyről ők még csak álmodoznak, s melynek megvalósításáért harcolnak odahaza. Szokatlan, megrendítő lehetett számára az, hogy nálunk mindenki a békéről beszél, nyíltan és szabadon s nem fenyeget miatta senkit börtön és kötél.. Vissza