Velünk történt? (dedikált példány)

Fülszöveg

„A háború végén, visszavonulás közben, már Csehország területén estünk fogságba, és nem is akárhogyan. A tényleges tisztek mindenáron át akartak jutni a nyugati zónába, mi tartalékosok viszont azt tartottuk a legfontosabbnak, hogy minél hamarabb hazakerüljünk. Még elég közel voltunk Magyarországhoz, és valósággal összeesküdtünk. A tartalékos tisztek közt én voltam a rangidős, és a legénységet is bevonva, együttesen elhatároztuk, hogy az első adandó alkalommal megszökünk. A térképen mindjárt ki is néztem egy olyan helyet, ahol szakadékos partok közt, erdőben vezetett az út. Nyolcas csoportokat alakítottunk ki, és az összes tartalék élelmiszert kiosztottuk. Mindenki kapott géppisztolyt, kézigránátot és annyi lőszert, amennyit csak elbírt. Minden elő volt készítve, mindenki engem figyelt, és várta a megbeszélt jelet.
Megyünk az úton. A tisztek mit sem sejtve elöl lovagoltak, én mint bemérő tiszt ott mentem köztük. Amikor láttam a térképről, hogy most következik a kiszemelt szakadékos hely, valamilyen címen hátramaradtam, és megadtam a jelet. Mindenki lecsúszott a nyeregből, óvatosan megveregette a lova nyakát, s eltűnt a patakmederben.
A tényleges tisztek gyanútlanul lovagoltak az élen, a jámbor tüzérlovak húzták a katona nélküli ütegeket. Mintha mi sem történt volna: a szerszámok csörögtek, a paták dobogtak, a nehéz kerekek alatt dübörgött a föld. A tisztek nem zavartatták magukat, hátra sem pillantottak, úgy érezték, minden rendben megy. Én maradtam utoljára, és még láttam, ahogy a kanyarban eltűnt ez a furcsa, katona nélküli kísértethadsereg."
Albert Gábor 1929-ben született a Baranya megyei Egyházasharasztiban. Középiskoláit Kőszegen és Pécsett, a bölcsészkart Budapesten végezte. Több műfajú alkotó: regényt, elbeszélést, szociográfiát és esszét egyaránt ír. A PONT Kiadónál folyamatosan jelennek meg életműsorozatának kötetei.
A Velünk történt? kötetcím utalás arra az összegező, számot vető pillantásra, amellyel a prózaíró visszanéz, kérdez, és számbavesz... Például történeteket, melyekben hadseregek vesznek át országrészeket...
"Én már a magyarok bejövetele előtt négy-öt nappal Kolozsváron voltam. Egy olyan nemzetőrségfélébe is beléptem, pisztolyosan jártunk, és az egyik csapat a dohánygyárat, a másik a gyufagyárat, a harmadik nem tudom, mit őriztek. Úgy volt, hogy az utolsó csapatok 9 órakor hagyják el a várost. A Nemzeti Színház előtt egy nagy emelvényt építettek. Ott várt egy román ezredes, kezében nagy papír, mellette a román zászló. Mikor a magyar csapatok odaértek, egy magyar csendőrezredes vagy tábornok átvette a papírt, tisztelegtek egymásnak, és a román tiszt elment."
Amikor a prózaíró visszatekint, és számbevesz, már csak néhány kérdés tehető fel: Velünk történt? Hány éve történt? A világ, úgy látszik, így megyen...? Vagy talán mégiscsak ez volna a világ rendje?
A prózaíró és művei, műveinek szereplői pedig válaszolnak, fel sem tett kérdésekre is.
"Itt van például a hátsó szomszédom, harmincnyolc éve már, hogy egymás mellett lakunk, de még nem pereskedtünk soha. pedig nem közülünk való, hanem őslakos. Német anyanyelvű, de őslakos, és a Volksbundban is benne volt nagyon. Ő volt itt a vezér. és szegény Istenadta, mikor az oroszok már itt voltak egy kilométerre, ő még mindig benn téblábolt a házában a Tónival, s mikor a faluvégen jöttek az oroszok, ők akkor szaladtak le a kertek alá. Elég az, hogy ő meggondolta a dolgot, s egy év még nem telt el, mikor jelentkezett, hogy visszajött. Pesten letartóztatták, mi pedig itt, hogy mentsük, aláírtunk egy ívet, hogy semmiben az égvilágon nem vett részt. Nem tudtuk, hogy ő Pesten már mindent elfogadott, hogy igenis ő volt a bundista vezető. Még jó, hogy nem ütöttük meg a bokánkat hamis tanúzásért. Ő szegény két évet ült börtönben Szegeden vagy Vácon. A lakásból el kellett mennie, de a faluból nem vitték ki. Aztán később a házát is visszakapta." Vissza