Végtelen világbajnokság

Előszó

Részlet a könyvből:
"Egy este, mesemondás után Böske nagynéném - aki élete párjával, a Vándorpincérrel bejárta Toronyát-Boronyát - a fülemhez hajolt, és pihemeleg hangon ezt súgta:
- Kálmánka, te vagy a császár, csak ne szólj senkinek! Elmosolyodtam a sötétben. A szemem nagyra kerekedett, és azt hittem, hogy a kettényílt mennyezeten át a csillagos égbe látok.
- Igen! - gondoltam. Valóban, már régóta érzem, hogy titkos hatalom vagyok: hogy enyém az ég és a föld és a szelíden folydogáló Szamos; hogy enyém a folyó még akkor is, ha néha nemcsak napfényt, hanem puffadt macskakölyköt is ringat a hátán. Egyszóval: én vagyok a császár
Annál is inkább, mert az én Böske néném nem tévedhet. Ő igazán tudja, ki kicsoda, és első pillantásra megmondja, ki mennyit ér, még ha álszakállt visel is az illető. S csak természetes, hogy a császárokat ismeri fel a leghamarább.
Hiszen ő maga is mindig Egyiptomba vágyott, ahol a fáraók nyugszanak ősi kőkamráikban, és sokat vándorolt a férjével, Hektorral: átvágtak hegyen-völgyön, és reggel sosem tudták, hol hajtják majd este a fejüket álomra. De mit számít mindez, ha az ember hatalmasnak és szabadnak érzi magát!
Most pedig íme: én is hatalmas vagyok - gondoltam. Igazi császár, a kis fehér császár, vagyis a pékmester fia!
És már másnap úgy járkáltam az udvaron, mint aki jelezni óhajtja a maga titkos hatalmát. Aztán kiálltam a kapuba, hogy az egész világ tudomást szerezzen rólam. Mielőtt azonban bárki is hódolattal pillanthatott volna rám, Macskaméz bakter, a féltonnás és szigorú házinéni rálépett a lábamra.
- Mit ácsorogsz itt, mint koldus a templomkapuban? - sziszegte császári képembe. Vissza