Előszó
Véghseő Kláráról elsőre az jut az eszembe - ha figyelmesen nézem képeit és szeretném egybemarkolva kifejezni a festmények mögött lévő szellemiséget -, hogy ez a festőember dimenziókon átlépő, roppant összetett jelenség.
Az égbe röpülő hintáival, a suhanó négyszögeivel és kalapos dámáival, a meditációkkal, a szüfrazsettekkel, Mozarttal, a virágos girlandokkal és az angyalokkal a világ elképesztő sokféleségét próbálja megragadni. Mi több - nem csak ennek a világnak a jeleit gyűjti be. Festményei sugallják a másféle dimenziók létezését.
Nők romok mellett, nők bezárt kapuk előtt, vörös hajkoronás démoni nő és a kamaszlányok virágos ruhában.
Miért épp a nőket pingálja Véghseő Klára?
Hiszen épp ily következetességgel festhetne szépséges Adoniszokat és Hermeszeket, vagy púpos, de karakteres Hephaisztoszokat és sötét Hádészeket fekete paripákkal.
A lélek mélyén voltaképp valamennyien - művészek és nem művészek, nők és férfiak - áttűnünk egymásba, lélekben összeszövöttek vagyunk.
A festő - a nőkkel kapcsolatban - ráérzett valami roppant jelentősre. Arra, hogy ott, akkor, a századfordulótól kezdve a hagyományosan nőies külsők, divatok, séták, ábrándok mögötti évezredes női létezés kezd szétszakadni.
Véghseő Klára ecsetje elkapta az ábrándozások utolsó nagy korszakát, amikor még tudunk merengeni.
Azóta - hogy kiléptünk a virágos nagy kalapok alól - ebben az elmúlt 100 esztendőben, már megtudtuk, mi várt ránk. Már tudjuk.
Mohás Lívia
író
Vissza