Vásárhelyi őszi tárlat

Előszó

Ősz közeledtével a képzőművészeti élet érverése felgyorsul, közlekedési vonalai megélénkülnek: hazafelé húznak a művészek, megrakodva élményekkel, benyomásokkal, inspirációkkal, s bizonyára megérlelt és befejezett művekkel is. Egy figyelemre méltó és évről évre népesebb, törzsgárdájában állandó, de új meg új jövevényekkel gyarapodó művész-csapat minden ősszel idefelé húz. Vásárhelyre. Az Alföld déli peremére, az egykori paraszt-metropolisba, a tanyás puszták beláthatatlanul elterpeszkedő vidékére, a vásárhelyi földszintes, csöndes, egyszerű házak tengerének is a legközepébe. A Tornyai Jánosról elnevezett múzeum kiállító termeibe.
Miért éppen ide? Ebbe a más, "romantikusabb" tájakról jött ember számára nem sok festői látnivalót kínáló, sőt első föltekintéssel maradinak minősíthető lapos, sáros-poros miliőbe? Miért épp ide kívánkoznak, miért épp itt érzik otthon magukat? Én ezt most megmagyarázni nem tudom, ha tudnám sem akarnám: aki érti, annak minek, aki nem érti, annak is fölösleges a magyarázat. Magammal is sokat tanakodom ezen: miért s hogyan alakulnak ki - magyar tájakról, városokról beszélve - az alkotói "elidegenedés" vagy ellenkezőleg, az otthonosság-érzés állapotai. Miért, hogy vannak vidékek, tájak Magyarországon, melyek az alkotói tehetségek számára afféle felszálló helynek alkalmasak csupán, kilövő állomásnak. Vannak viszont olyanok, most gondoljunk Vásárhelyre, amelyeket múltjuk, hajlamuk, sorsuk afféle leszálló hellyé avatott. Védelmet adó, otthonos kikötővé, ahonnan, ha van kitartás a további úthoz, tovább sárkányozhat a tehetség, akár a végtelenig. Vissza