Előszó
A zenei gyakorlattal foglalkozó két fő tudományágon, a zenetudományon és az antropológián belül, a kutatók régóta egyetértenek abban, hogy a zene kulturális termék, egy adott kultúrán belül jön létre és nyeri el értékét, mégis kizárólagosan vagy a zenei vagy a kulturális összefüggéseket helyezik kutatásaik középpontjába (McLeod 1981: 385-386). A 70-es évek végétől a zenei előadás néprajzaként említett megközelítés kialakulásával (McLeod & Herndon 1980, Blacking 1981, Béhague 1984, Qureshi 1986 és Antony Seeger in McLeod & Herndon 1980, Seeger 1987) a zenei anyagra és a zenei termékekre vonatkozó kijelentések „másodlagossá váltak azoknak a sokkal lényegesebb folyamatoknak a leírásával szemben, melyeknek során a zene létrejön és a különböző társadalmi kontextusokban, különböző egyének által elnyeri jelentését" (Blacking 1986:3). A kontextussal foglalkozó kutatás az etnomuzikológiai megközelítés alapvető részévé vált, aminek következtében a hangsúly arról, hogy „mit", arra tevődött át, hogy „ki, kinek", „mikor és hol", „miért" és „hogyan" ad elő (Seeger in McLeod & Herndon 1980, Seeger 1987). Ennek ellenére, végső célkitűzéseik következtében továbbra is fennállnak bizonyos különbségek az antropológiai és etnomuzikológiai kutatások között. Blacking szerint a zenei előadás társadalmi jelenség, a kulturális ideák szimbolikus megtestesülése más szimbolikus rendszerek között (Blacking 1995:228). Ennélfogva az etnomuzikológus elsőrendű feladata az antropológus feladatához hasonlóan az, hogy felfedje a kapcsolatot a zenei előadásmód és „az ugyanabban a társadalomban meglévő más társadalmi és szimbolikus rendszerek között" (uo. 228). Blacking ugyanakkor állandóan figyelmeztet azokra a veszélyekre, melyeket ezen megközelítési mód szélsőséges alkalmazása rejt magában, és óva int attól, hogy a zenei tevékenységek minden aspektusát társadalmi cselekedetekké redukáljuk, avagy a két rendszert úgy használjuk, mintha egymással felcserélhetők lennének. A következőket írja: „Végső soron a zene létrehozásának legfontosabb aspektusa maga a zene, nemcsak azok számára, akik tanulmányozzák, hanem azok számára is, akik részt vesznek benne. Szociológiailag és antropológiailag pontosan a zenei tevékenységek problematikusak, nem pedig azok, melyek más társadalmi tevékenységekkel függnek össze" (uo. 227). Az etnomuzikológiai kutatás végső célja az, hogy a zenei tevékenységet ne csupán kulturális, hanem biológiai adottságként értelmezze, amelynek útján az emberek képesek különböző kultúráik ellenére zeneileg együtt érezni és cselekedni.
Magyarországon a cigányok zenéjének kutatása főként zenetudományi szempontok szerint folyik, azzal az elsődleges céllal, hogy a különféle magyarországi cigány csoportok jellegzetes zenei jegyeit feltárják. Ennek hátterében a múlt század végén az a tisztázatlan kérdés állt, hogy tulajdonképpen mi is a különbség a magyar és a cigány zene között. A probléma gyökere 1859-re nyúlik vissza, amikor Liszt Ferencnek a magyarországi cigány zenéről írott ellentmondásos könyve (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie) megjelent. A századforduló környékén, Bartók és Kodály magyar népzenei kutatásaival együtt a cigányok dalhagyományainak kutatásai is elkezdődtek Herrmann Antal (1891) és Wlislocki Henrik (1880, 1889, 1890) műveivel. Munkájukat később számos kiváló tudós folytatta (Hajdú 1958, 1962, Csenki & Csenki 1943, 1980, Csenki & Pászti 1955, Víg 1976, Szegő 1977 és Kovalcsik 1984, 1985a, 1987a, 1987b, Kovalcsik & Tálos 1991). Egyértelműen bebizonyították, hogy az oláhcigány dal különbözik mind a magyar népzenétől, mind pedig a magyar cigányok által előadott hangszeres zenétől.
Vissza