Előszó
NYOMOK
Falak. Mi falakat építünk. Körülvesznek a teret felosztó, lezáró falak; körülvesznek, keresztezik egymást, elágaznak, megnyúlnak a végtelenségig, mindenhová eljutnak, és végtelen labirintust hoznak létre. A labirintus pedig nem enged megállni, megpihenni; folyamatos mozgásra, vándorlásra sarkall. A saját magunk építette labirintus végtelensége gátolja meg a visszatérést, az ismerős útvonalak kialakulását. A nyelvhez hasonlóan a labirintus is az emlékezet és a bölcsesség vereségének eszköze. (Achille Bonito Oliva). A labirintus nem vezet semmiféle célhoz, és nincsen titokzatos középpontja sem. Nincsen kijárata, hiszen bármerre megyünk is, továbbépítjük, bővítjük magunk körül. Mindig a labirintus közepén vagyunk - a Minotaurusz a saját maga alkotta világban bolyong. (Olyan világ ez, ahol az ember, bárhová is megy, mindig saját magával találkozik - ahogy Hannah Ardent mondja).
A világunk a labirintusunk. Falak vesznek körül bennünket. Határok és korlátok világában élünk, kultúránk a megkülönböztetések, elkülönítések kultúrája (maga a distinkció szó, mint annak negatív meghatározása, az identitás előfeltétele). Csakhogy az idő lassan lebontja a falakat és eltörli a distinkciókat. Ez pedig lehetővé teszi, hogy a művész titkos jeleket, nyomokat találjon a falakon, amelyek láthatatlan Ariadné-fonálként kivezetik őt a labirintusból - a korlátozatlan térbe és az ismeretlenbe. Az idő által szőtt csapást követve a végtelen, fáradhatatlan, emlékveszejtő vándorlás irányt kap, és végül elvezet a szembenézéshez a labirintus középpontjában élő rémmel - az énnel.
Kováts Borbála felfedezi a labirintus falain az idő munkáját. Megtalálja létezésünk nyomait, kezünk, arcunk, testünk nyomait, erőfeszítéseink, vágyaink és álmaink lenyomatait. Nem szólítja néven a névtelent, a meghatározatlant mégis megidézi az árnyékokat és a szellemeket. És jön egy város, falak és a falakon rétegek, épületek, utcák, rég elmúltak arcai - képek az emlékezet és az emlékezetre alapuló időgeometria határain túlról. Itt az emlék nem a kiindulópont, hanem az, ahová megérkezünk. Kováts Borbála művészi felfedező munkájában eljut a nem-képtől a képig, az ürességtől, az őseredeti nem-léttől, amely önmagát képezi le, az érzékelhető világ teljes megvalósulásáig. Műveinek erejét a munkák meghatározatlansága és bősége adja - az ábrázoló és a gesztus-természetű képalkotás ősmátrixa a méh, ahol minden forma fogan; ezt nevezte Platón hora-nak, transzcendentális semlegességnek, amely lehetővé teszi, hogy a látható formák (les données fíguratives) a térben megnyilvánuljanak. A festmény optikai és haptikus valóságának akkor kell létrejönnie, amikor a felébredt forma a szakadékból a felszínre jut. A fizikai és a fiziológiai (mármint a képzelet fiziológiájához tartozó) rétegek mögött képek jelennek meg, amelyek érzékelhetően tudatában vannak saját létezésüknek és ideiglenességüknek, tele vannak pszichés erővel és nosztalgiával. Lehetővé teszik, hogy az emlékezet megtaláltja a kifelé vezető utat, és új, káprázatos tereket tárjon föl a bennünket rabságban tartó labirintus falain túl.
Vissza