Előszó
Részlet a könyvből:
"- Mi lenne, ha város lenne?
- London! Vagy Párizs!
- Mi lenne, ha hangszer lenne?
- Zongora! Csembaló! Nem, inkább zenekar!
Ha szín - sportos, elegáns skót kockás; ha...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
"- Mi lenne, ha város lenne?
- London! Vagy Párizs!
- Mi lenne, ha hangszer lenne?
- Zongora! Csembaló! Nem, inkább zenekar!
Ha szín - sportos, elegáns skót kockás; ha hónap - április; ha játék - kaleidoszkóp; ha darab - leginkább Pirandello; ha fesztivál - Avignon, Jean Vilar játékai; ha épület - a Notre Dame... Sok különös, rafinált választ kaptam s a válaszokból több ember rajzolódott ki. Egy bölcs, egy hisztérikus, egy idősödő, tanáros, egy száguldó ifjú, egy rutinié, egy újrakezdő, egy óvatos, egy robbanékony igazság kimondó, egy otthonülő pepecselős és egy világjáró mindenütt otthonos. És lassan foglalkozások is körvonalazódtak. Tudtam már egy színházi mestert, egy nagyszerű színészt - szélsőséges szerepekkel, egy különös területen kutatót, egy sikeres filmrendezőt, egy professzort s egy-két válasz mintha egy attasét, egy tolmácsot, egy nagykövetet is sejtetett volna.
- Ez csak a Várkonyi lehet! - böktem ki végül.
Tanárom volt. A színészmesterségre tanított. Pontosan úgy és annyira, amennyit ez a szó jelent. A mesterséget megtanulni! Erre négy év kötelező, de legalább tíz vagy talán húsz év kell hozzá. Esetleg egy élet. Valószínűleg egy élet. Várkonyi tanár úr szerint igen. Erre is tanított. Meg arra, hogy mindig figyeljünk egymásra, a világra, a darabra, a szerepre. És hogy gyorsak legyünk. Testben és lélekben, válaszokban és reagálásokban. Hisztérikusan, toporzékolva, fejhangon ordítva gyűlöli a tunyaságot, a késést, a készületlenséget, a merevséget. Ijesztően rugalmas!"
Vissza