A Fecske utca és a Park Avenue sarkán (dedikált példány)

Fülszöveg

Az Osztrák-Magyar Monarchiában születtem. A trianoni Magyarországon nőttem fel. A nácizmus börtönbe vetett. A kommunizmus elűzött.
Történelmünkben több a harc, a külső-belső viszály, mint a béke. De a mi generációnknak még az elődeiknél is több jutott a nehézségekből.
Az Osztrák-Magyar Monarchia ragyogását a trianoni ország szürkesége váltotta fel.
Az Osztrák-Magyar Monarchiából még ízelítőt se kaptam, de a trianoni korszakot végigéltem. A két háború között naponta találkoztam a szociális igazságtalansággal; megszüntetésükért - ha korlátok között is de - lehetett küzdeni. A zöld és vörös hullámok új jelenséget dobtak partra: embertelenséget. Aki küzdött az embertelen „rend" ellen, vagy akár csak a szavát emelte fel, életét vagy szabadságát vesztette. Aki jól vette a kanyarokat és átvészelte őket jellemben lett sebzett.
Az utóbbi két korszak könyvemnek bőséges politikai anyagot adna. De nem politikai történelmet írok. Egyes élményeimet írom meg, s még csak nem is mindig időrendben.
Az élmények egy része szükségszerűen politikai, többségük azonban nem, azok bármikor, bárkivel, bárhol megtörténhettek volna, mert alanya: az örök ember. A töprengő, a kereső.
Az eseményeken túl néha-néha belső világomból is láttatni engedek, igyekszem lelkileg levetkőzni: az igazság gyökere a maradéktalan őszinteség. Hogy lesz e erőm, bátorságom a büszkeség, a hiúság minden göncét ledobni - még nem tudom. Lehet, hogy néha majd megrettenek a valóságtól. Mindenesetre megfogadom: megkísérlem. Vissza