Előszó
Lyka Károly történeti multunk szobrászatának sorsát kutatva tette a mottóban idézett megállapítást. Ha van erőnk szigorúnak lenni, akkor nem szükséges a magyarázkodó összevetés: szobrászatunkat a századforduló óta jellemzi az egyéniségek hinterland nélküli produkciója. Igazán magas színvonalú, egyenletes értékeket felsorakoztató plasztikai vonulat nem jellemzi e század képzőművészetét. Ugyanakkor elfogultság nélkül állítható, hogy európai mértékkel mérve is kiemelkedő jelentőségű mesterek dolgoztak és dolgoznak; tevékenységünk sokszor az eltérő világkép és eszköztár miatt magányos szirtet jelent modern művészetünkben.
Ez a folyamat különös érdekességű a felszabadulás utáni magyar szobrászatban. Korábban ugyanis a történelmi helyzetek feltételeiből, a mecénások és bírálók társadalmi helyzetéből, kulturális felkészültségéből, ha nem is kielégítően, de magyarázható volt a személyiségek egész fölé növő szerepe. A felszabadulást követően azonban addig soha nem látott lehetőségek nyíltak szobrászaink előtt; igaz, nem egyszer bizonytalan volt a minősítő rendszer. A nagy megrendelések árnyékában, s olykor akár egy életművön belül: a nagyléptékű művek árnyékában kort jelző, szerves értékhalmazt az intim kisplasztika és éremművészet produkált. De még ezekben az ágazatokban is sok az egymásnak megfelelő vállalás és eredmény; gazdagító produktumok valójában folyamatokat tagadó, s csak személyes jegyekkel értelmezhető művekben lelhető fel. A széles körű nyilvánosság fogadtatásában, megmérettetésben minősülő köztéri szobrászatunk, a figurális és nonfiguratív úton járva is, annyi közhelyet vállalt, hogy valóban nehéz lenne szervesen formálódó modern szobrászatról beszélni. A nemlétezőről természetesen csak jót feltételezhetünk, s lehet keseregni egy megálmodott, de ki nem próbált álomszintű, általánosan érvényes plasztikai színvonalról. Elsorolható, hogy mik lehetnének a kulturális gyökerek, miket kellene vállalni a kívánt modern vonulatoknak, s bűnül róható fel minden, elméletben oly tisztán látott lehetőség elmulasztása. Az igazság az, hogy történeti vizsgálódásainkban, esztétikai értékeléseinkben gyakran meg is tesszük: a gondolatainkban élő "fantom-szobrászat" szerint ítélünk, keressük azt, ami nincs, feledjük a becsülni valót. Úgy tűnik, hogy éppen az e századi magyar szobrászatnak a minden mástól megkülönböztetett sajátja, hogy hegyként kiemelkedő magas színvonalú produkciók egymásmellettisége adja a maradandóan értékelhető szintet, s nem jelent különösebb gondot - legalábbis a feldolgozás szintén - az "átlag" jelenléte. Sőt feltételezhetjük, erre és ilyenre van szükség fundamentálisan. Csakhogy, ha kesergünk az alap önismétlő közhelyén, a nemlétező példájával korholjuk a valót, elsikkadnak a kiemelkedő produkciók is; legfeljebb közéleti szinten bezzeg-példákká degradálódnak. Ez pedig rossz megoldás, mert magunkat kisebbítjük, s alkotókat művektől független szerepbe kényszerítjük.
Vissza