Előszó
Varga Hajdú István 1920. december 16-án született Somogy megyében, Barcson, meghalt Budapesten 1981. április 9-én. A háború első évében került fel Pestre. Az Északi Járműjavítóban dolgozott, és a nehéz munka mellett tanult, rajzolt, képezte magát. A Képzőművészeti Főiskolát 1945-1949 között végezte Szőnyi István növendékeként.
Főiskolás korában részt vett a Csontváry-hagyaték megmentésében, restaurálásában, személyes vonzalom fűzte az erdélyi Nagy István festészetéhez, a Badacsonyban élő-alkotó Egry Józsefhez. 1949-től haláláig a Nyomdaipari Szakmunkásképző Intézetben tanított, nyomdásznemzedékek sorát nevelte fel, mint rajztanár és osztályfőnök. A szovjetunióban, Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában, NDK-ban, Jugoszláviában, Ausztriában és Olaszországban járt tanulmányúton.
Képei szerepeltek országos tárlatokon, 1964-ben a Bercsényi Kollégiumban, 1966-ban és 1979-ben a Fényes Adolf-teremben rendezett önálló kiállításán. Munkásságának értékeihez képest Varga Hajdúnak kevés kiállítása volt, mégis folyamatosan számon tarthattuk, figyelhettünk rá, egy külön tárlatra való rajza jelent meg a Népszava, a Jelenkor, az Élet és Irodalom, a Somogy hasábjain. Gazdag grafikai hagyatékát az újszerű és hagyományos megoldások, a non-figuratív és népi fogantatású stílus ötvözése, kényes, megtalált egyensúlya jellemzi, és az az eredendően természeti látásmód, növényi bujaság, ihletett vonalvezetés, mely grafikáinak hitelt s szuggesztivitást ad.
Soha nem szakadt el szülőhelyétől Barcstól, és a kölcsönös megbecsülést példázza, a község alapításának hétszázéves évfordulója alkalmából őt kérték fel a városcímer megalkotására. Mindazoknak öröm, akik szerették s tisztelték művészetét, hogy a Tanács kezdeményezésére műveiből emlékszobát rendeznek be szülőházában. Németh Lajos írja az 1966-os kiállítás katalógusában: „A népi televényből jött, mint annyi sokan a magyar írók és művészek közül, mint két nagy szellemi példaképe, Egry József és Nagy István. Dunántúlról származik, Somogyból, és magával hozta egy varázsosan szép táj ritmusának az élményét, és őrzi ezt az emléket még akkor is, amikor már elszakadt a természetábrázolástól és útját a non-figuráció felé keresi, mint ahogy megőrizte a két nagy példakép életművének a tanulságait még akkor is, amikor már művészete formanyelve messze eltért az övéktől.
Nagy utat járt meg Varga Hajdú István, míg eljutott festőművészete mai fokára. Nemcsak, mert a kétkezi munkásként dolgozó fiatalembernek ugyancsak nehéz utat kellett megjárnia a Képzőművészeti Főiskola elvégzéséig, hiszen ezt az utat rajta kívül sok paraszt és munkásszármazású fiatal értelmiségi megjárta. Ám az anyagi nehézségeket legyűrő, főiskolát végzett festővé vált fiatalembernek már pályája kezdetén bonyolult művészeti kérdésekkel kellett szembenéznie. A naturalizmus és az akadémizmus megerősödésének korszaka volt ez, és a szépen induló Varga Hajdú is átmenetileg elbizonytalankodott. Nem fogadta el a konzervatív irányokat, elhatárolta magát az illusztratív zsánerfestészettői, de mindinkább kiszakadt a művészeti közéletből, elszigetelődött, nem is annyira festő, mint inkább íróbarátok éltették a tehetségében és hivatásában való hitét. Meg kellett vívnia a maga harcát, hogy eljusson önmagához, olyant tudjon kifejezni, aminek kifejezésére hivatottnak érezte magát.
Ösztönösen érezte, majd mind tudatosabban látta, hogy a még oly lírai vagy akár konstruktív szellemű természetlátással már nem tud újat mondani - hiszen többek között épp szellemi példaképei merítették ki a lehetőségek nagy részét. A népművészet volt a segítségére, amelyet annyira szeretett és ismert, és amelynek nemcsak formakincsét, hanem a szellemét is magába szívta. A magyar népi kerámia madarai jelentek meg képein és a népművészet díszítőkedve hatotta át ornamentális elemeket is felhasználó stílusát. Néha a motívumok szimbolikus sugallatúak voltak, csakhamar azonban elvesztették a szimbolikát és formaösszetevőjévé lettek egy mind önállóbbá váló festői stílusnak." Amikor Varga Hajdút barátai - a józsefhegyi ház padlóján, ágyon és asztalon szétterített lapjait szemlézve - új kiállításra biztatták, mindig szabódott. Hosszú sort kell ahhoz végigállnia, félti munkáit az utaztatástól.
Úgy tudjuk, utolsó megmutatkozása iker-tárlat lehetett, 1980-ban Barcson, és szülőhelyének jugoszláviai testvérvárosában, Verőcén szerepeltek rajzai. Összeállításunk, e szűk körű válogatás korántsem adhat teljes képet életművéről, hiszen színes krétarajzai és a nagyobb méretű fekete-fehér grafikák jelzésére sincs mód e könyvben, mégis posztumusz kiállítást pótol, és tanúságot tesz rejtőző világáról, melyet nem zárhat el tőlünk a halál.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal