Vándorlás csillagfényben

Előszó

Marcel Proust, a fárasztóan varázslatos francia író, szabadon bolyongott az eltűnt idő nyomában. Véget nem érő regényciklusa bátorított fel hasonló kalandozásra, ám semmiképpen sem utánzásra. Nem nézve egyéb különbségre, ami számomra a nagy írót utánozhatatlanná teszi, ő nem okvetlen a valóságot kereste azzal a szenvedéllyel, hogy meg is találja, megtisztogassa és felfedje rejtett tanulságait, hanem az idő éteri közegében maga alkotta meg jellegzetes figuráit. Teremtő bátorsággal és hatalommal szólította elő akár a nemlétből is a maga szereplőit, s azok ugyanúgy élni kezdtek, mint a hús-vér emberek.
Számomra nem a teremtés gyönyörködtető öröme a cél, hanem a rajtam kívül hömpölygő valóság elmerült szakaszát vágyakoztam az élemedett kor higgadt kíváncsiságával újraszemlélni. Mintha mégegyszer élném a kiválasztott korszakot, de most már gyötrődések, fájdalmak és bizonytalanságok nélkül, mindössze egy írógép társaságában.
Előveszem hát fiókjaim valamelyikéből az egykori följegyzéseket, melyek két emberöltőn át használatlan hevertek, hátha visszacseng belőlük az egykori élet is, amely mostan a holtak álmát alussza az álmosan vonuló betűsorokban. A memória nem adja egészen ingyen a kincseit, sőt még a kacatokat sem. Egy napló felületes olvasása nem ébreszti fel a betűket, csak a koncentrált elmélyedés.
Ez a fölöttébb különleges lelkiállapot némi önmegtagadással elég könnyen elérhető. Ekkor ébredezni kezd a tudat mélyén valami testetlen létező, a múltak emléke és egyre jobban kiteljesedik. Végül úgy érzi az ember, hogy visszakerült egy letűnt világba, amit jól ismer ugyan, mégis teljesen újnak látja.
Életem legmozgalmasabb időszaka a húszas évek közepére esik. Szépnek aligha mondhatom, inkább csak romantikusnak. Viszont itt fordult csodálatosra, mégpedig az elesettség legmélyebb állapotában. "Időországnak" erre a távolabbi szigetére kell most eveznem, hogy onnan nézve láthassam a jelenbe vezető utat, mely akkor még a jövő horizontján bontakozott. Az a bizonyos jövő az arany színében pompázott és a dicsőség gyémánt-szikrái villóztak pazarul, legfőképpen az ember saját homloka körül. Amikor a képzelt jövendő levetette pompázatos lepleit és jelenné változott, az örök csalódást hozta magával; ahogy az már évezredek óta lenni szokott. Ezt tehát hagyjuk...
A "legmozgalmasabb múlt idő" egy hősiesnek szánt gesztussal kezdődött; megtagadtam a gályarab-munkát Misura Mihály autókarosszéria és járműgyárában! Ez a példátlan cselekedet 1926. január 4-én, egy barátságtalan hétfői napon történt. Nemrég szereztem meg a szakképesítést a járműgyártásban, amit közönségesen csak bognármesterségnek neveztek. Tehát kinőttem az inas korból. Nem kellett immár a segéd uraknak tízórait hoznom a közeli pék és hentes üzletekből. A szidást visszautasíthattam, az esetleges pofont pedig visszaadhattam.
Vissza