Előszó
Szeptember vége volt. A nyári álmot alvó kispaloták ébredezni kezdtek. Ajtók, ablakok kitárultak, terpentin, naftralin, szappanszag ömlött ki az utcára, valami furcsa zizegéstől kísérve, melyet a...
Tovább
Előszó
Szeptember vége volt. A nyári álmot alvó kispaloták ébredezni kezdtek. Ajtók, ablakok kitárultak, terpentin, naftralin, szappanszag ömlött ki az utcára, valami furcsa zizegéstől kísérve, melyet a padlót súroló kefe okozott. Halk nótázás is hallott és néha felcsattanó veszekedés.
Pár nappal később egymásután érkeztek a rácsos kerti ajtók elé a fogatok.
Pompás bőröndök, elegáns asszonyok, elkapatott gyerekek, angolos külsejű férfiak, jómodú inasok helyezkedtek el a villaformájú kis palotákban, melyek külön, egymással nem érintkezve, úgy állottak a virágos kertecskék közepén, mintha mindnek meglenne a maga rejtegetni valója.
A Mezősi-villa előtt sötétzöld posztóval bélelt fogat állott meg. Egy öreg szolga, aki kertész volt, de vadászruhát viselt, kedélyes tiszteletlenséggel nyitotta ki a hintó ajtaját. A hintóból először fejedelmi tartású idősebb hölgy lépett ki, egy özvegy miniszteri tanácsosné, kit a fiai annyira tönkretettek, hogy most mint dada tengeti életét a Mezősi-házban, rögtön utána egy négyesztendős kis lány, azután hosszú selyemköpenybe burkolt fiatal asszony és végre Mezősi.
A fiatal asszony kézen fogta a gyereket és végig sietett a kis beton úton, mely a kaputól a villa lépcsőjéig vezetett. Kecsesen, könnyen járt. Mikor ment, finom alakja úgy hullámzott, mintha a szél fujná. Amint a gyerekhez lehajolt, mozdulata gyöngéd és kedves volt, mint egy virágzó ág hajlása. Arcát nem lehetett látni sűrű szürke fátylától, de nyaka rózsaszínűen és karcsúan hajlott, mit valami művészi váza vonala.
Vissza