Van Gogh I-II.

Előszó

Két szék. Mindkettő betölti a festmény felületét. Elfordítva állnak, érintik a vászon szélét, monumentálisak, s mintha hívogatnának: „Foglaljon helyet!" Egyikben sem ül senki. Az ülőkéken elhelyezett néhány tárgy gazdájára vár. Mindkét szék uralja a kompozíciót, formájuk határozott, kézzel fogható, összetartoznak, mint diptichon két táblája, egymás mellett újfajta egységet alkotnak. Amennyiben - tegyük fel - szembefordulnak, bizalmas csevegésre hívogatnak, ám háttal egymásnak, kizárt a párbeszéd lehetősége: a két szék két külön világ. „Közben, mondhatom, két utolsó képem valóban mókás. Egy sárga szalmaülésű szék a piros téglákon a fal előtt. (Nappal.) Azután megfestettem Gauguin székét, színe piros és zöld, esti világításban. A fal és a padló szintén vörös és zöld. A széken két regény van és egy gyertya" - írja Vincent van Gogh 1888 decemberében öccsének, Theónak (563. levél). A festő képei tárgyául arles-i házának azt a két bútordarabját választotta, amelyek nap mint nap tanúi lehettek a nála vendégeskedő Paul Gauguinnel folytatott eszmecseréknek. E székeken üldögélve beszélgettek a művészet és a világ dolgairól, vitatkoztak, veszekedtek, mígnem világossá vált: Gauguin ott-tartózkodása egybeesett az idegösszeomlással, melyből Van Gogh soha nem gyógyult fel teljesen. „Néhány nappal korábban, hogy útjaink elváltak - írja később Van Gogh A. E. Aurier-nak (626a levél) a Gauguin székéről esti megvilágításban készített festmény kapcsán mielőtt betegségem az otthonba kényszerített, megpróbáltam megfesteni üres székét."
A két festmény a két festő barátságáról szól. Egyszerű, nem túl kényelmes széke - rajta kedvenc pipája - magát Van Goghot személyesíti meg. Éppen úgy metaforikus értelmű, mint ahogy az elegánsabb, kényelmesebb karosszék is, melyben Gauguin múlatta az időt. A köznapi használati tárgyak szimbolikus jelentésűek. A szeretetteljes pillantás ismeri fel bennük a tulajdonost. Óhatatlanul emlékezetbe kell idéznünk azt a festészeti hagyományt, ahonnan a fiatal festő legkorábbi művészi impresszióit szerezte. A holland kálvinisták szigorúan betartották az ikonográfiái tilalmat, miszerint a Szent család nem ábrázolható, csak jelképek révén jeleníthető meg, mert mindenáron kerülni kell, hogy az emberi test szépsége elvonja a hívők figyelmét a buzgó imádkozástól. Vissza