Válogatta: Hajdu István

Előszó

A történetről és a titokról
Úgy rémlik, mára csak azoknak a történeteknek van némi hitele, amelyeknek nincsenek szereplői, nincsenek kulisszái, s irányukat, lefolyásuk menetét és ritmusát, valamint a belőlük levonható tanulságok értékét nem közvetíti, magyarázza senki. A helyzet megfordítva talán rokonszenvesebb, hihetőbb és kezelhetőbb: csak a saját, nekünk rendelt és önmagunkban játszódó - vagy játszható - történet érvényes, bír valamiféle meritummal. Mert hát a meg- vagy átéletlen események mindig egyformák - az interpretáció hamissága miatt -, s mert minden ugyanaz, semmi sem igaz. Csak a mienk.
Tagadhatatlan persze, hogy a mások által elmondottakból (megéltből) gyakran maradnak meg mozzanatok, elemek, töredékek, amelyek, mert hasonlítanak a mienkre, de mert nem csalóan ugyanazok, élményként, mondjuk úgy, titokzatos vagy titkos élményként furcsán csillannak föl a szemünkben, egy majdnem ismerős, majdnem saját történet rekvizitumaiként kezdenek viselkedni, s bár tökéletesen vagy teljesen soha nem érthetjük és hihetjük el az általuk jelzetteket, közel esőnek, hasonlónak, egyáltalán fontosnak látjuk.
A nem-történet vagy sejtett-történet "kegyessé" lett tárgyai - ha eléggé enigmatikusak - aztán persze beépülnek, "bevegyülnek" sajátjain közé, hogy módosítsák, átformálják némiképpen azokat, mintegy tanítva, mintegy csiszolva ismert titkainkat, s ha sikerül, érzékletesebbé teszik a homályt.
HAJDU István Vissza