Előszó
Juhász Gyula nemzedéke nem kisebb feladatra vállalkozott, mint a modern magyar irodalom megteremtése. A századforduló, századelő forrongó kora volt ez; világszerte létrejöttek a különböző néven ismert, de lényegében azonos törekvésű szecessziós mozgalmak, és megvetették az alapját a huszadik századi modern művészetnek, irodalomnak. Jelszavuk: az élet és a művészet egysége, az „életes művészet"; céljuk: az egyéniség felszabadítása, szabad érvényesülése. Nincs kor, amelyben az egyéniség ennyire fontos szerepet játszana, s ez gyakran már egyénieskedésbe, különcködésbe csap át. Magyarországon ezt az új törekvést, amely egybeesik a konzervativizmus, maradiság, epigonizmus elleni küzdelemmel, az Ady Endre nevével fémjelzett „nyugatos mozgalom képviseli. Ennek a mozgalomnak egyik kiemelkedő képviselője, klasszikus költője az emlékek erdejében járó, halk szavú, forradalmas Juhász Gyula. A házat Szegeden (Ipar u. 13.), ahol a költő 1883. április 4-én született, már fél évszázada lebontották, helyére klinikák épültek, miként a csöndes, alföldi, paraszt-polgári város is átadta helyét a modern Szegednek. De a költő, aki innen indult, hogy végiglakja vidéki tanárként az országot (Máramarossziget, Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó), művészetében megőrzi a demokratikus, negyvennyolcas hagyományokat dédelgető város sajátos hangulatát. Műveiben tovább él a tiszai táj végtelen csöndje, a regéket mondó Boszorkánysziget, az alsóvárosi „Fekete Máriához" messze vidékről elzarándokoló búcsúsok, a tápai lagzi, a pipacsokat, szőke kalászokat nevelő, zendülő magyar nyár tűzvarázsa. Eltéphetetlen szálak kötik a városhoz, ahonnan „az élet hegyére" elindult, de valójában sohasem érkezett meg. Atyai nagyapja és nagybátyja is felsővárosi asztalosmester, anyai nagyapja az „utolsó magyar gombkötő mester" Szegeden, korán elhunyt édesapja, akitől a „bánatát örökölte", itt postatiszt. Ide tér vissza a költő is, amint „Tűnik, múlik az egy emberöltő", és marad „a falusi költő", anélkül hogy meglátta volna Párizst, álmai szigetét.
Vissza