Előszó
Van-e megtisztelőbb dolog annál, ha a volt tanítvány írhat előszót egykori osztályfőnöke írásai elé? Engem ez a tisztesség ért! Tízéves kisfiúként nézek fel ma is Lénára, a pedagógusra, az...
Tovább
Előszó
Van-e megtisztelőbb dolog annál, ha a volt tanítvány írhat előszót egykori osztályfőnöke írásai elé? Engem ez a tisztesség ért! Tízéves kisfiúként nézek fel ma is Lénára, a pedagógusra, az asszonyra, a költőre, a csodálatos emberre. Itt hordozom magamban amit nekem adott a katedráról, amit Tőle kaptam alkotásaiból, s amit magam is próbálok tovább adni gyermekeimnek, tanítványaimnak, hogy egyre többen láthassák, hogyan "parázslik a szemek visszfényében" az Ő hatalmas tudása, elkötelezett Istenhez tartozása. Tőle tanultam, hogy a felemelt fej, az egyenes tartás nem a gőg póza, de a rendíthetetlen hit, a magunk és mások megbecsülésének tisztessége. Mostani írásai is "szeretetláncok" versből és prózából, melyek összeérnek a korábbi kötetek műveivel. Vallomások szülőföldjéről, a szatmári vidékről, közös szerelmünkről Mátészalkáról, gyermekeiről, unokáiról, tanítványairól, barátairól. Vallomások, melyek körülölelik a magyar tájat, Európát, az egész Földet és suttogó, bűnbánó, reménykedő, megbocsátó, bíztató hangjai a Teremtőig hallatszanak. Megjelennek a fénytelen napok is, de megrendítő sorokkal emlékezik az elment testvérre és kollégára, a költőelődökre és kortársakra is. Lenyűgözik a természet csodái, de erősen szorítja kezünket akkor is, ha elszédülve "mammon" vad táncától, védtelenül egyedül állunk a világban. Tízéves kisfiúként nézek Rá ma is, majd két méter magasból, negyedik évtizedem végén, mert látom, hogy nemcsak az Úr előtt tud megállni alázattal, hanem előttünk, embertársai előtt is.
Vissza