Lábad nyomába ha lépnék (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:
I. fejezet - Igazítsa meg a lámpát! - fordult Anna a műtősnőhöz. Az érdeklődéssel vegyes rosszallással nézett rá, hiszen a lámpa tökéletesen állt, de azért tessék-lássék mozdított rajta egy milliméternyit. Anna maga is tudta, hogy kérésének semmi alapja nincs, de ezt az este óta tartó elviselhetetlen feszültséget valahogyan le kellett vezetnie.
Tegnap délelőtt, az aneszteziológus után ő is odament a beteghez. Ő lesz az első, akit önállóan fog megműteni. A férfi az ágyban feküdt. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Tüdejében a daganat túl nagynak bizonyult, s abból, ahogy az orvosok bántak vele, pontosan tudta, hogy kockázatos a műtét. Anna persze nem mondhatta meg neki, hogy tumora rosszindulatú, sőt komoly hangon, de arcára mosolyt erőltetve biztatta őt.
Most bemosakodva állt a műtőasztal mellett, a beteg már túl volt a hangos számoláson, elaludt. Ő iszonyatos erővel koncentrált a feladatra. Mint egy kisgyerek, mormolta magában a tennivalók sorrendjét, mert semmiképpen sem akart hibázni. Évek óta készülődött szakmailag és emberileg erre a pillanatra, s nagyon hálás volt osztályvezető főorvosának, aki úgy találta, hogy megérett az idő a tettre, sőt önzetlenül - ami egyébként nem is volt szokatlan tőle - vállalta a segédoperatőri szerepet. Egyelőre azonban még nem érkezett meg. Így tehát Anna az ott sürgölődő aneszteziológus kollégával beszélgetett halkan, várva, hogy izgalma valamelyest csillapodjék. Belépett a főorvos. Az olyan ember magabiztosságával ment oda az asztalhoz, aki szakmája minden csínját-bínját ismeri, s nem lehet előtte semmilyen titok. Vissza