Tuskólábú újra kopog...

Előszó

Részlet a könyvből:
Szerencse katonája.
Még nem kezdődött meg az esti forgalom Schulte úr kocsmájában, amikor Ned Hartigan toppant be, mintha csak a vihar fújta volna idáig. Kopott, vékony felöltőjét belepte a hó, viseltes cipője csupa lucsok volt és a vad, fékezhetetlen márciusi szél dühösen megrázta az ajtót, amint becsapta maga után. New-York havas háztetői és utcái elmosódottan tűntek fel az üvegajtó mögött. A Third Avenue nemrég kigyúlt lámpái ködösen világítottak a hirtelenül kerekedett hóvihar fátylai között.
A szerény étterem barátságos és meleg volt az ítéletidő után. Wolf, az öreg harcos melegedett odabent. Kivüle egyetlen vendég sem jelentkezett eddig. Hegyes sapkáját hátracsapta szürkülő fején, köpönyegben, sállal a nyakán álldogált a báremelvény előtt, szokása szerint komor gondolatokba merülten, maga elé meredve. Egy korsó sör állt a kezeügyében. Odaintett csöndes német módján Nednek, amint az ajtó nyílt.
- Itt vagy, pajtás? Iszol egy kis sört?
- Sört? - kiáltott Ned. - Soha! Schulte, hol vagy, vén árját Whiskyt ide, de hamar! Ügy nézzetek reám, hogy ma nagy úr vagyok! Húzzátok fel azt a rádiót, a mindenit! Zenét akarok hallani, víg muzsikát!
Hátbaütötte öreg cimboráját.
- Az ezredes úr, meg ón áldomást akarunk ma inni! A rádióból egy rumba vad zörgése és lüktető ritmusa áradt hamarosan. Schulte előhozta a whiskys üveget, szódát, poharat rakott vendége elé és dörmögött egyet a bajusza alatt:
- Itt van minden, őrnagy úr. Tessék. Vissza