Valentine

Előszó

Részlet a könyvből:

- Csacsi, hisz így nem tudok inni!
S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros refosco, s úgy megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.
Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat hajtja vigyázattal fent a kényes crépe-georgette fölött, mert arra még egy harmatcseppnek se szabad esni.
- Te éédes. - Ügy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.
- No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt.
- Nem, nem ... - olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.
- Isten bizony! - a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon... Vissza