Valami más

Előszó

Részlet:
"A vandálok görbe tükre
"Mit érdekel titeket az én halott gazdám?"
Ha tehette volna, ezt kiáltotta volna oda a prédára sunyító szomszédoknak, meg a ház körül gyanúsan lézengő, fürkésző tekintetű, elhanyagolt kinézésű vagy éppen félkegyelmű vigyorral szemező alakot öltő estéli árnyaknak. Közönséges örömlány volt (még csak nem is hetéra) egy gazdag ember palotájában.

Cseléd, megvásárol cafka! Mindenkié voltam - vagyis ház senkié. Adtak, vettek, örökölt, aki szerencsés volt. Sok úri háznál megfordultam ez alatt a néhány, békésnek nem mondható év alatt. A balszerencse ide sodort, ebbe az átokvert városba. Egyetlen szerencsém (mentségem?!), hogy formásnak, kívánatosnak születtem. Legutolsó gazdám is így vélekedett... Új ruhát vett nekem, felöltöztetett fehérbe, mondván, hogy a fehér szerencsét hoz - nem csupán reám, hanem a házra is. Vajon tudta, sejtette-e, hogy ez lesz majd a vezeklő ingem, miután ő (mily szerencsétlenség, jaj!) váratlanul örökre itt hagyott?...
Az első reakcióm az volt, hogy befutottam a szobámba - sötét lyuk, akkorácska, mint egy éléskamra -, s habár nem szoktam hisztériázni soha, hangosan kezdtem zokogni. >Itt legalább biztonságban vagy - mintha ő szólt volna hozzám, magam előtt láttam mosolygó, ragyás képét. - Emlékezz rá, mit mondtam volt: nemtörődömséggel és tisztátalanul nem ajánlatos a kuckódba belépni; megtörtént már, hogy a betolakodó borzalommal rettent vissza. Az a szelíd tekintetű, búskomornak látszó mór is, akit veled egyazon időben fogadtam szolgálatomba, midőn egyszer itt akart aludni éjjel, valami megnevezhetetlen erő kivetette innen, sűrű üstöke kukkra állt, úgy menekült el, s a kerti bokrokig meg sem állt. Reggelre pedig ez az ágy (most a tiéd!) elmozdult a helyéről...<" Vissza