Vakoda

Előszó

Ez a könyv annak a tíz évnek állít emléket, amit a budapesti Vakok Általános Iskolájában és Nevelőotthonában töltöttem 1983 és '93 között. Az itt elbeszéltek azóta átszűrettek az emlékezetemen, a lényegtelenebb események bizonyára kiestek belőle. Az időrendhez sem ragaszkodom. Úgy írom le az itt következőket, ahogy emlékszem rájuk, és csak remélhetem, hogy a valóságban is megközelítőleg így játszódtak le. Egy évvel azután, hogy végeztem az egyetemen, még pályakezdő munkanélküli vagyok, a könyv megírását terápiának is használom: amíg ezen dolgozom, nem gondolok arra, hogy milyen rossz nekem. Másrészt elirigyeltem Erich Maria Remarque Éjszaka Lisszabonban c. regényének gondolatát, hogy „amit írásba öntünk, annak felejtés általi további enyészete végére pont kerül". 1977-ben születtem Miskolcon, családunkban örökletes volt a szürke hályog. Gyermekkoromból a rengeteg műtétre, a sajószögedi óvodára és a számtalan csúfolódásra emlékszem, amivel látó társaim illettek. Nem vagyok egészen vak, de elég keveset látok (10%-ot mindössze), sok játékukban nem tudtam részt venni, vagy csak ügyetlenül. A 80-as években Magyarországon a fogyatékos gyerekeket kizárólag speciális intézményekben tanították, legalábbis általános iskolai szinten. Számunkra, látássérültek számára a Vakok Általános Iskolája létezett Budapesten, az egész országból tanultak ott látássérült gyerekek, így nevelőotthonként is működött. Ma a fogyatékosok integrált, egészségesekkel együtt történő oktatása terjedőben van. Ezt a könyvet olvasva a mai fogyatékos gyermekeket nevelő szülők mérlegelhetik, hogy speciális vagy normál iskolában taníttassák-e a gyereküket. Vissza