Előszó
Valamikor régen, azokban az időkben, amelyeket aranyló békének szokás nevezni, ha valaki megbolondult, akkor ez a következőkép zajlott le: a család reggel a konyhában találta a papát, amint...
Tovább
Előszó
Valamikor régen, azokban az időkben, amelyeket aranyló békének szokás nevezni, ha valaki megbolondult, akkor ez a következőkép zajlott le: a család reggel a konyhában találta a papát, amint mezítláb állt egy hokkedlin, fején lavór, egyik keze hálóingének kivágásában, a másikban főzőkanál és ezzel irányította a waterloo-i csatát.
Nyomban kihívatták a mentőket, akik az új Napóleont elvitték. Ha gazdag ember volt az illető, akkor idegszanatóriumba szállították, ha szegény ördögről volt szó, azonnal rádobták a kényszerzubbonyt és behajították a Lipót-mezei elmegyógyintézetbe. A rokonok azonban mindkét esetben igyekeztek titokban tartani az ügyet, mert régen nem volt szokás dicsekedni azzal, hogy bolond van a családban.
Hol vagyunk ma már ettől? Manapság boldogtalan az a familia, ahol nincs legalább két-három futóbolond. Mert kérem, akár bevallják hivatalosan, akár nem, az elmebaj polgárjogot nyert és egyre nagyobb mértékben irányítja az emberiség életét. Ügy érzem, szükségtelen hosszas fejtegetésbe bocsátkoznom, elég, ha egyetlen röpke pillantást vetünk a környező világra, kezdve azzal, hogy a Holdon mászkálunk, amikor még a Földet sem sikerült teljesen tönkretennünk, folytatva azzal, hogy ahol nyomorban élnek az emberek, ott arra bíztatják őket: termeljenek többet, mert ezáltal jólétbe kerülnek és ahol sokat termelnek, ott meg azt magyarázzák, hogy csökkenteni kell a vásárló erőt, különben csődbe jut az ország és nyomorba dőlnek az emberek.
Ha valaki belénk tapos az utcán, bizonyos, hogy a mögötte jövő megmagyarázza, hogy az illető nem beszámítható, térjünk ki az útjából, ha nem akarjuk, hogy a bokánrúgáson kívül még át is harapja a torkunkat.
Vissza