Előszó
Budapesten vagyunk, a világháború előtti időben, körülbelül két évtizeddel ezelőtt.
A nagy város vége táján, ott ahol már szép paloták helyett telefirkált kopott vakolatú, öreg, sárga házikók...
Tovább
Előszó
Budapesten vagyunk, a világháború előtti időben, körülbelül két évtizeddel ezelőtt.
A nagy város vége táján, ott ahol már szép paloták helyett telefirkált kopott vakolatú, öreg, sárga házikók gubbaszkodnak, lassan a házikók is elmaradoznak és csak egy-egy faraktár, üres háztelepek, vagy városvégi kofák fabódéja tarkítja az utat.
Itt áll Stossák néni fabódéja is. Reggel hattól nyolcig és este hattól ismét nyolcig mézeskalács, tarka cukor, sárga limonádészörp virít az ócska bódé fapárkányán, várva a kültelekről városba igyekvő, illetve onnan hazabandukoló munkásnépre. A nap többi órájában üres a bódé, Stossák néni drága tartalmát elcipelte a nagy hátaskosárban. Egy szem cukorka, vagy egy cseppecske limonádé sem maradt a párkányon.
De nem sokáig tart az elhagyott fészek árvasága. Alig mulik el félórácska, jobbról is, balról is feltűnik egy kócos, szőke, vagy barna fejecske, egy rongyos sipka, egy tépedt rövid nadrág, vagy maszatos piros trikó és mindezeknek hordozója: kis csapat szegény munkásgyermek.
Hatan vannak összesen a kis lurkók. De huncutságuk mellett is becsületes szemükből rögtön megláthatjuk, hogy nem ám olyan iskolakerülő csavargók, amelyek átkai az iskolának és megrontói a többi jó fiúnak!
Vissza