Vádat emelek

Előszó

Sok év telt el, mióta a tollal utoljára kezembe vettem. Nem is tudom, mennyi. Számadással, magamon kívül, senkinek sem tartoztam. Nem éltem át hiába ezeket a napokat; nem. Voltak nyugtalan, hajszolt napjaim, néha váratlan kis örömök értek, néha nagyobb fájdalmak, melyeket azonban mindig hamar kihevertem. Igazi emberi élet napjai voltak. Megértem csendes, nyugalmas időket, melyeknek értékét csak később ismertem fel. Milyen felséges idők voltak ezek! Részem volt olyan magányosságban is, amilyet kevés élő ember tud elviselni. Néha a legnagyobb városokban, embertömegek közepette rohan ránk ez a nagy egyedüllét. Egy jó szó után áhitozol, mely szívedet megsímogatja, de nincs aki ezt a szót kiejtse. Ennyire idegenek lennének az emberek? Talán nem is idegenek, csak teljesen betöltik őket saját egymásközötti kapcsolataik és saját énjük. Néha nevetnek, néha civakodnak is, de hamar megbékélnek. Csak te jársz közöttük magányosan. Senki se figyel rád. Ismernek, de nem értenek. Saját békéjüket őrzik féltékenyen s óvakodnak a más életével törődni... Ez az igazság: szerintük te lépsz fel túlzott követelésekkel.
Van, akinek házikóját kis kert veszi körül. Késő őszig tarka virágok nyílnak benne. Ezt ápolgatja. Ez az öröme és ezért él összhangban a világgal, amely egyébként nem mindig lenne kegyes hozzá. Némelyiknek kis darab szántóföldje van, lova, esetleg ökre is, és az istállóban egyéb háziállata. Gondtalan, jámbor ember és a jó Istennel "tegező" viszonyban áll. Vissza