Hortobágyi krónika

Előszó

Magyarország, az Alföld, a puszta és a Hortobágy fogalmai régóta összefonódtak. Egyikük nevének felidézése szinte vonzza a többit. A végtelen, nyílt látóhatárhoz szokott szem itt megpihen, otthonra lel. A hegyekkel, dombokkal, völgyekkel, folyóvizekkel, erdőkkel tarkított európai mozaiktáj lakójának viszont valami újat, idegenszerűt nyújt ez a látvány. Szokatlanságával talán meg is ragadja, mint a hatalmas háztömbökhöz szokott nagyvároslakót egy rendezett, tiszta falu egyszerű, földszintes házsorainak puritán szépsége. Aki csak egyszer is látta a Hortobágyot, a róla készült fényképeken, filmfelvételeken, a puszta lényegét visszaadó képzőművészeti alkotásokon, rögtön felismeri jellegzetes arculatát. Teljesen más e táj, mint a Fertő vidéke, holott sokan állítják, hogy ott kezdődik a magyar puszta. Ám a Fertő láthatára felett félkörívben ott emelkednek a Lajta hegység vonulatai és Ruszt dombvidékének lankái. A klíma is más, enyhébb, atlantikusabb. Másik nagy pusztánkkal, a Kiskunsággal sem hasonlítható össze. A Hortobágyon hiába is keresnénk a dús kalászú rónát, az árvalányhajas homoki gyepeket, a fehér nyár Petőfi által megénekelt „törpe erdejét", itt egy keményebb, ridegebb világ uralkodik. Talán a Körösök vidékének pusztái hasonlíthatók leginkább a Hortobágyhoz, de ott sem találjuk azt a széles, nyílt látóhatárt, a puszta végtelenségének érzetét, amely a Hortobágyon annyira hatalmába keríti az embert. A Hortobágy látszólagos egyhangúsága mögött megannyi szélsőség húzódik meg. A téli puszta itt puszta igazán. Gyakoriak a kemény fagyok, a hófúvások, hóolvadás után viszont egy időre sekély víz borít el mindent a löszös hátak, földszigetek kivételével. A böjti szelek a hideg kék tavaszi ég alatt acélszínben csillogó belvizek felszínét fodrozzák. Vissza