V. István, IV. (Kun) László és III. András

Fülszöveg

A három utolsó Árpád-házi király sorsa már arra az időszakra esik, amikor Magyarországon egyfelől mind öntudatosabbá válik a köznemesség, és helyet követel magának a hatalomban is. Igaz, egyelőre még csak szerény mértékben, de ahogyan múlnak az évtizedek, úgy erősödik e tömeg hangja. Ugyanakkor zajlik egy másik folyamat is: a bárók, a nagybirtokos oligarchia is részt akar a hatalomból. Ők nem kérnek, nem is követelnek: egyszerűen elveszik maguknak, ami szerintük jár: vármegyényi, sőt tartományokhoz mérhető földeket, várakat, városokat, bányákat, adókat. A király, bárki is legyen az, hovatovább azon veszi észre magát, hogy már elfogyott, szétfoszlott a hatalma, nincs hadserege, és teljesen ki van szolgáltatva a nagyurak kényének-kedvének.
Ha pedig a király nagyivó, kicsapongó, élvhajhász, sőt esküszegő, aki nem tartja magát igazán magyarnak, holott Árpád vezér véréből ered maga is, akkor aztán óhatatlanul tragédiákba torkollik az, amit ma visszatekintve magyar történelemnek hívunk. Márpedig ez történt az e néven negyedik, anyai származása miatt "Kun"-nak nevezett László király idejében.
És az sem szerencsés, amikor egy király halála után külföldről előkerítenek egy bizonytalan származású fiatalembert, akinek még az apja sem járt soha magyar földön, sőt akiről sokan azt állítják, hogy nem Árpád-házi, sőt még csak nem is magyar. III. András ilyen volt.
És királlyá lehetett Magyarországon ő is. Igyekezett, hogy megállja a helyét - de tehetett-e valamit a teljesen zabolátlanul garázdálkodó nagyurak ellen? Főleg akkor, ha a határokon túl már gyülekeztek az idegen országok uralkodóházaiból való trónkövetelők, hogy megszerezzék a Magyar Királyságot, amint az végre gazdátlanul, király nélkül marad...? Vissza