Üvegfedő

Előszó

A műveltebb olvasó, értve ezen az olyant, aki évente többször is irodalomelméleti értekezéseket olvas, bizonyára fontoskodásnak minősíti az itt következő figyelmeztetést. Ennek ellenére szükségesnek látjuk elöljáróban szóvá tenni: e regény ugyan első személyben íródott, ám ezt nem kell túlságosan szó szerint felfogni. Még annak a benyomásnak sem szabad kialakulni, hogy a szerző, amikor saját magáról beszélteti hősét, előadásmódja által jellemezni is akarja.
Nem. Az a személy, Buttkai András, aki ezt a történetet közli velünk, tulajdonképpen nem meséli ezt el élőszóval vagy írásban senkinek. A regény olyan dolgokról szól, melyek sok lelkiismeret-furdalással járnak, mégsem szabad abba a helyzetbe képzelnünk magunkat, mintha egy vallomás fültanúi vagy naplóféle, lelkiismeretkönnyítő emlékirat olvasói volnánk. Ismétlem: a regényhős mindezt senkinek sem „mondja", és közlései nincsenek alárendelve az eseményekkel járó érzelmi állapotoknak vagy a hős fogalmazási készségének. Ha így lenne, néha akadozóbb, máshol szenvedélyesebb, száguldóbb elbeszélőmodor tűnne valószerűbbnek.
Valósághű ábrázolásban (márpedig végső fokon erre törekszünk) sok minden elképzelhetetlen így; ki volna képes arra, illetve ki tartaná szükségesnek azt, hogy legmeghittebb hangulatairól, benyomásairól is egyenletesen, tárgyilagosan beszámoljon társalgás közben? Vissza

Fülszöveg

Önző-e, aki mindkét lábbal a realitások talaján áll és eszerint cselekszik, s az igyekvés mely pontján kezdődik az ügyeskedés, törtetés, nyaklótlan könyöklés? meddig erény a szerénység, meddig fogható fel erkölcsi eszménynek, és mikor válik a társadalomra is káros passzivitássá? Helyes-e, ha az egyén csak saját érdekét nézi, még ha az bizonyos mértékig azonosítható is a közösségi érdekkel, és fordítva: apró hiba, vagy már egyenesen bűn az öncélú, társadalmilag fontos tettek értékrendjén kívül rekedt naiv becsületesség? - ilyen kérdések nyugtalanítják az Üvegfedő, Szőcs István - a Kritikus holdtölte és a Rovarcsapda után - sorrendben harmadik regényének rokonszenves, de élhetetlen, fellegekben járó történelemtanár hősét, miközben a tenniakarás és a visszahúzó tétovázás mezsgyéjén bizonytalankodik. Végül rá kell jönnie, hogy mindazok, akiket kárhoztatott, annyiban feltétlenül különbek nála, hogy többet vállalnak, mint ő, merik vállalni a küzdelmet, a kockázatot, a tettet; neki azért kell alulmaradnia, hogy bukásával éppen a cselekvés diadalát példázza. Vissza