Utunk 1939. szeptember 1.-1940. június 1.

Előszó

„Tágas a kapu és széles az út, mely a veszedelemre visz és sokan vannak, kik azon bemennek. De szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen; és kevesen vannak, kik megtalálják azt(Máté 7, 13.) Krisztusnak ez a mondása mindig időszerű. Ha figyelmesen szemléljük a köröttünk zajló életet, legott észrevesszük, hogy a széles úton ma is sokan járnak. A tucatemberek, akik nem fegyelmezik magukat, akik elhagyva magukat, tompa lelkiismerettel az alantas ösztönök, lázadozó szenvedélyek útján járnak. A lapos, sáros úton, a köznapi érzület útján. Hiába ezeknél a külső érzéki szépség, szellem és előkelőség, csillogó máz és büszke önteltség, odabelül égő seb, mardosó kin, senyvesztő láz, szikkadó csontváz egész lényük. Sötét és elevenholt a lelkük. Miért? Mert ama erkölcsi éltévelyedésre oly könnyen hajló, a téveszmékkel oly szívesen kacérkodó átlagembere inkább hallgat zavarosfejű álprófétákra, tudatlan világbolonditókra, báránybőrt öltött farkaslelkekre, mint KRISZTUSRA és az ő szent Egyházára. Mert többre becsüli az anyagiságot, a mulandó érzékit, az ingadozást, kapkodó bizonytalanságot, mint minden teremtett világoknál többet érő egyetlen és halhatatlan lelkét és az örök változatlan igazságot Innen aztán a zűrzavar, állandó nyugtalanság, belső-külső békétlenség, sötét, szégyenletes tudatlanság szent hitünk elevenítő igazságai és a kegyelem értékelése körül. Vissza